Félúton

Az együttesek és zenék egy szűk, nehezen körvonalazható csoportjáról szeretnék írni. Olyanokról, akik kiemelkedtek a tömegből, elindultak a csúcs felé vezető úton, ám valamiért mégsem jutottak el oda, nem váltak nemzetközileg is (el)ismert sztárcsapattá. Elképzelhető, hogy nem leszek teljesen objektív, vitába lehet majd szállni velem egyes zenekarok tényleges népszerűsége kapcsán, de azért elmondom, amit gondolok.

Képzeljük el, hogy az „ölünkbe hullik” egy egész irányzat, annak egy rakás előadója és albuma. Történhet mindez úgy, a maga természetes folyamatában, ahogy ez történt velünk a ’80-as években, a klasszikus heavy metal-lal vagy a thrash-sel való ismerkedés során, és történhet úgy is, hogy felzárkózás gyanánt, gyorstalpalón ismerkedünk meg egy csomó régi zenekar munkásságával.

Jómagam gyakran teszek ilyen kirándulásokat a heavy metal egyik vagy másik, általam addig kevésbé ismert zugába. Ilyenkor rövid időn belül hallgatok meg számos, stílusában egymáshoz közel álló zenét, lemezt. Első kérdés: mire kapom fel a fejem, bólintok elismerően az egyiknél, és lapozok gyorsan tovább egy másik albumnál, amelyik semmitmondó, már-már unalmas tucat-muzsikát rejt?

Mondhatnám, hogy a hangzás az alap. És itt nem a hanghordozó – a lemez, a kazetta – hangminőségére gondolok, attól ugyanis, hogy serceg, hogy „dobozból szól”, még rejthet jó zenét. Sőt, sokszor éppen ez adja az anyag különleges bukéját, ettől lesz korhű, ez tükrözi a banda szűkös lehetőségek ellenére is meglévő lelkesedését.

A gitárok szóljanak vastagon, az ütős ne bádogdobozokat püföljön, az énekes hangja pedig legyen minimum elviselhető, alapszinten pedig karakteres. A muzsika ne tucatzene legyen, emlékezetes nóták sorakozzanak a korongon jó gitárdallamokkal, fogós riffekkel, ragadós refrénekkel. Az arculatról (a tagok kinézetéről, a lemezborítóról) most nem beszélnék, mert bár sokak számára ez is fontos szempontja a választásnak, tegyük fel, hogy csak zenét kapsz, kép nélkül. És ilyenkor tényleg a hanganyag milyensége számít.

Szóval tegyük fel, hogy mindezek megvannak (plusz, ha akarod, jó arcok zenélnek és az albumok borítói is látványosak), és akkor máris vannak új kedvenceid, amelyek így vagy úgy, de kiragyognak a tömegből. Azon viszont erősen csodálkozol, hogy eddig miért nem hallottál ezekről a csapatokról, vagy ha olvastál is róluk anno a Metal Hammerben, a tehetségükből, a kezdeti lendületükből hogyhogy nem futotta többre két-három albumnál.

Erről is írtam már korábban (itt), hogy miért nem vitte többre, miért nem aratta le végül a megérdemelt babérokat egy alapvetően tehetséges, nagyon is jó zenét játszó csapat. Ráadásul nem egy ilyen van, hanem sok. Nem ismételném magam, így most csupán annyit: részben rajtuk múlt, a kitartás hiányán, esetleges rossz szakmai döntéseken, emberi problémákon. Az őket nem megfelelően támogató kiadón, menedzsmenten, nem utolsósorban pedig a piacon, az igények, a trendek megváltozásán. Sok zenekar rosszkor kopogtatott az ajtón: olyan zenét játszottak, amilyet ők maguk is szerettek, viszont a nagyközönség éppen nem volt vevő erre a fajta muzsikára.

Új szelek fújtak – be új stílusokat, irányzatokat, előadókat a rockzene világába, és ki mindazokat, akik nem hallották meg az idő szavát. Vagy legalábbis ezek az erős légáramlatok nem hagyták a magasba emelkedni az utóbbiakat, akik így továbbra is megmaradtak underground szinten. Ha egyáltalán megmaradtak…

Így történt? Nem tudom. Egyesekkel biztos. Mindez a brit Satan kapcsán jutott eszembe, de nyilván mindenki tud ilyen félúton megrekedt („méltatlanul alulértékelt”) bandákat említeni.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

5 Comments

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*