Sokan a metal haláláról beszéltek a kilencvenes évek eleje környékén, ami szerencsére nem jött össze, sőt az ezredforduló közeledtével egyre jobban magára talált a színtér. Azok a zenekarok is kezdtek ébredezni, akik tévúton bolyongtak vagy népszerűségük mélypontján voltak, esetleg egy nagy reunion – azaz, az eredeti vagy klasszikusnak nevezett tagság összeborulása – küszöbén álltak. És ne feledjük el azokat a bandákat sem, akik végig sikerrel, mindig önmagukat adva zenéltek továbbra is, valamint említsük meg az ifjú titánokat, akik akkortájt robbantak be, és ezt a műfajt kívánták népszerűsíteni.
Ez a Budapesten fellépő négy együttes mindegyike más kategóriát képviselt az előbb felsoroltakból. Semmi sem jelezte jobban a fémzene feltámadását (bár szerintem sosem agonizált), mint az 1996-ban elindult Ozzfest koncertsorozat. Sharon és Ozzy remek érzékkel nyúlt bele a tutiba, a turné évről-évre egyre nagyobb sikereket ért el. És mikorra lett időzítve az eredeti Black Sabbath újjáalakulása? Természetesen erre az érára, hogy bebizonyosodjon a heavy metal létjogosultsága. Tökéletesen megvalósult minden terv.
Amikor megtudtam, hogy a Black Sabbath Ozzy-val és Bill Ward-dal is lepacsizik és turnézni indul, madarat lehetett velem fogatni. Reménykedtem, hogy ide is jönnek, és lássatok csodát, imám meghallgattatott. Felturbózva a koncert három nagyszerű zenekarral, köztük a Pantera-val, hát, mit mondjak, kevés eseményt vártam ennyire. Eredetileg a Neurosis is fellépett volna, de fogalmam sincs, miért nem játszottak végül, pedig a jegyen fel is voltak tüntetve. Ők még rátettek volna néhány lapáttal, de sajnos így alakult.
Kotorásztam a pénztárcámban, de üres volt. Most mi lesz? Beszélgettem egy nagyon jó hölgy ismerősömmel, említettem neki, hogy mennék a Kisstadionba, de nincs rá lóvém. Á, nem baj, be tudlak vinni. – jött a reakció. Mi?????? – kérdeztem. Igen, jegyszedő egy haverom, majd beenged. Két sör az ára, annyit csak össze tudsz vakarni – szólt az intelem. Az már ment. 🙂
A Coal Chamber együttes akkoriban jelent meg a színtéren, valamiért besorolták őket a nu metal hullámba, ami részben igaz is volt, de szerintem több volt egy Limp Bizkit- vagy egy Linkin Park-kópiánál. Nekem nagyon tetszett a bemutatkozó lemezük, így rájuk is rettentő kíváncsi voltam. Nem is okoztak csalódást, intenzív, egyéni mozgással koreografált előadásuk abszolút rendben volt. Nagy ígéretnek tűntek, de sajnos később a süllyesztőben végezték.
A Helloween viszont… Jaj, itt mindenkitől elnézést kell, kérjek. Akkoriban pont nem érdekelt a banda: imádom az első három lemezüket, de Andi Deris-szel valahogy nem fogtak meg, és így az előadásukat is kihagytam. Ez idő alatt elmentem sörért vagy lányokat felhajtani (na, ez nagyképű duma volt), már nem is tudom. A lényeg az, hogy semmit nem láttam/hallottam a Helloween-ből.
Iszonyúan vártam a Pantera-t. Utólag azt mondom, a fél karomat adtam volna, hogy az életben legalább egyszer megnézhessem őket, ha ez az alkalom nem jött volna össze. De szerencsére megvolt ez az egy lehetőség, és soha nem fogom elfelejteni a koncertet. Pedig Phil Anselmo-val már komoly bajok voltak. Köztudott volt heroin-függősége, és az is ismert tény volt, hogy egyre jobban eltávolodott a többiektől.
Ennek ellenére szuper volt a buli. Verőfényes napsütés, dögmeleg, de ez kit érdekelt, itt voltak, zenéltek és felejthetetlen volt a fellépésük. Anselmo totál szétcsapva is úgy hozta a témákat, ahogy azt senki más nem tudta volna. Mi lett volna, ha józan is? Csapkodta a mikrofonokat, őrült módon viselkedett, vedelte a vörösbort, káromkodott, minden állatságot felvonultatott a koncert alatt.
A zenészgárda pedig aprított, mint a szecskavágó. Dimebag olyan lazán csavarta ki gitárjából a riffeket, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Muszáj most is méltatni tudását, jellemét. Ilyen gitáros nem lesz még egy a Földön. Már a színpadi megjelenése is vonzotta a tekinteteket, de a játéka az, ami döbbenet volt, hibátlanul, mesterien ontotta gitárjából a hangokat. Vinni Paul sem tréfált, sokat nem láttam belőle, de borzasztó erővel és precizitással ütötte a cájgot. Rex Brown is odatette magát, rá sem lehetett panasz, szóval mindenki a maximumot nyújtotta. A koncert végén valami poénkodás is belefért.
Fene se emlékszik pontosan, melyik számokat tolták, de biztosan elhangzottak a legnagyobb „slágerek”, meg rémlik valami Iron Maiden téma, amit becsempésztek az egyik dalba. Ráadásul baromi jól szólt minden, a hangosításba sem lehetett belekötni. Ó, ha még egyszer vissza lehetne valahogy tekerni az idő kerekét…
Valószínűleg mindenkivel előfordult már olyan, hogy egy-egy bandát csak nagyon későn, az „ikszedik” lemez környékén ismert meg, de aztán hatalmas kedvencévé vált. Jómagam így voltam a Black Sabbath-tal: Ozzy már réges régen lelépett, sőt, az első Dio-korszak is lezárult, amikor először találkoztam a zenéjükkel, mégpedig úgy, hogy egy haverom mutatta meg a korai albumokat. Eleinte legyintettem, de aztán szép lassan megfogott a banda, majd odáig jutottam, hogy az Ozzy-korszakos Black Sabbath örökös kedvencemmé vált. Ezért az újjáalakulást már tárt karokkal vártam, és mindenképpen szerettem volna színpadon látni ezt a felállást. Tony Martin-nal a soraiban már volt egy találkozásom a Sabbath-tal, jó koncert volt az is, de össze sem lehetett hasonlítani a két bulit. Nekem Ozzy kellett, nincs mese, akármennyire is tisztelem a többi énekest, aki megfordult a zenekarban.
Sajnos, Bill Ward végül mégsem vállalta a turnézást, de Vinnie Appice személye remek választás volt a pótlására – egyébként valahogy éreztem előre, hogy Ward nem lesz itt. Innen is üdvözlöm Winkler Róbertet, aki ezt írta a Magyar Narancsban a Black Sabbath-koncertről: „Az eredeti felállás végül nem jön össze, mert Bill Ward helyett valami brit haknista dobol, a Cozy Powell-iskola szellemében, munkásököl-vasököl.” Erre mondják, hogy jobb lett volna, ha csöndben maradsz. De ezen kívül még számtalan baromságot összehordott W.R. a cikkben. Á, hagyjuk is.
Nem érdemes a negatív véleményekkel foglalkozni, ugyanis ez a Black Sabbath fellépése minden volt, csak unalmas, öreguras vagy múltban fetrengő nem. Nyoma sem volt annak, hogy az együttest nyugdíjba kellett volna küldenünk, óriási energiával és lelkesedéssel zenéltek Iommi-ék. Jó, Geezer és Tony sosem szántotta fel a színpadot, ők komótosan egyet előre, egyet hátra lépkedve pengetik a gitárjukat, ez most sem volt másként, de azok a riffek, gitárfutamok, amiket játszottak, mindenkinek hatalmas mosolyt csaltak az arcára. A bajuszuk alatt ők is így tettek.
Ozzy viszont rendesen kitett magáért. Mindenki tudja, mekkora showman az ember, és ezt a Kisstadionban is bebizonyította. A szokásos vödörrel locsolás (ebben a nagy hőségben jól is jött annak, aki kapott a vízből), nadrágletolás, egyéb bohóckodás mind a műsor részét képezte. De hogy senki ne maradjon ki a nyakon öntésből, még vízágyukat is bevetett Mr. Madman. Közben a hangja is nagyon rendben volt, hibátlanul énekelte a klasszikus nótákat.
Már az első hangok megszólalásakor libabőrös lettem, és ez az érzés az egész koncert alatt megmaradt. Sorban jöttek a nagyobbnál nagyobb dalok, kapkodtam a fejem, hogy de jó ezeket élőben hallani. Mivel is zárult volna a show, mint a Paranoid-dal, ez azért kiszámítható volt, de ez legyen a legnagyobb baj.
Sajnos, a The End turné hazai fellépéséről lemaradtam, de örök élmény, hogy akkor láthattam a Black Sabbath-ot Ozzy-val a mikrofon mögött. Ezt a fesztivált soha nem feledem, és utólag azért nagyon bánom, hogy a Helloween-t kihagytam.
Leave a Reply