Szerintem, ha egy ember vagy egy csapat az élet bármely területén (művészet, sport, tudomány stb.) nemzetközileg is elismerést vív ki magának, az bizonyos mértékig az anyaország pozitív megítélésére is kihat. Ezért az adott nemzet valamennyi polgára részéről teljesen érthető és jogos a kollektív büszkeség érzése az elért eredmény kapcsán. Ki az, akit egy magyar, például sportsiker hallatán ne töltene el az elégedettség, főleg, ha még szereti is az adott sportágat!
Ezen gondolat mentén elindulva talán jogosan merül fel az igény néhányunkban egy nemzetközileg is elismert magyar metal együttes iránt. Én személy szerint örülnék, ha nekünk, magyaroknak is lenne egy olyan kaliberű csapatunk, mint a finn Nightwish, a norvég Dimmu Borgir, a francia Gojira, a brazil Sepultura, vagy a lengyel Behemoth…
Ezek a bandák mind a miénkhez hasonló országokból valók, olyanokból, ahonnan addig nem sok vagy egyetlen nemzetközileg sikeres banda sem származott. Ám nekik sikerült az általuk játszott irányzat legjobbjai közé felverekedni magukat. Az Egyesült Államokból származó jó pár régi és újabb híres banda esetében is a jó zene mellett az elsők között említik meg, ha olyan tagállamból jöttek, ahol eddig a metalt csak hallgatták. Gondolok itt olyanokra, mint a texasi Pantera, a georgiai Mastodon, vagy az iowai Slipknot.
Úgy tűnik, a nemzetközi hírnév elérését csak segíti, ha egy zenekar olyan, a már előbb is említett „ismeretlen” régióból származik, mint kis hazánk! Tudom, ezt a „nemzetközi áttörés” témát Dávid Laci kollégám is pedzegette már az interjúiban, bár nála ez a kérdés főleg a ’80-as évek második felére irányult. És bár szeretném azt mondani, hogy igen, akkoriban volt olyan banda, amelyiknek sikerülhetett volna, de jobban belegondolva, ez nem igaz!
Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a ’90-es évek eleje óta eltelt csaknem három évtizedben sem sikerült ez senkinek! Sem az akkori, szépreményű amatőr bandáknak, sem az újabbaknak. Pedig szabad a pálya, az esélyek azóta kiegyenlítődtek, nincs már „kelet” és „nyugat”. A nagyobb kiadók gyakorlatilag a ’90-es évek eleje óta jelen vannak Magyarországon, vagy elérhetők az interneten, úgyhogy a megfelelő anyaggal ma már gond nélkül be lehet kopogtatni hozzájuk.
Úgyhogy hagyjuk ezt a hazabeszélős, múltba nézős „pedig a Bedlam, meg az Undertaking meg a Tormentor…” blabla dumát! A felsoroltak közül bármelyik mára akár a tizedik nagylemezénél is tarthatna, ha kitartó. Persze lehet magyarázkodni, csak hát „a tények makacs dolgok”! Nézzünk reálisan: igen, akkoriban valóban született néhány zeneileg kiemelkedő demó, de olyan banda sajnos nem volt, amelyik ezt az anyagát nemzetközileg is megfelelő minőségben tudta volna lemezre rögzíteni, és külföldi koncerteken színvonalasan előadta volna.
Mindegyik ment a levesbe… A sikerhez kevés néhány jó dal! Jó lemezek kellenek, minőség és hosszú távú elkötelezettség. És lássuk be: a fenti feltételek valamelyike az összes akkori bandából hiányzott. Persze nem is ezektől a lassan ötvenes éveiket taposó zenészektől várom, hogy nemzetközi színvonalra emeljék a magyar metalt. Az ő idejük már lejárt, még ha ezt próbálják is néhány nosztalgiakoncerttel feledtetni. Vannak fiatal tehetségek (ha nem is sokan), akiktől ez a küldetés elvárható.
A fentebb említett külföldi bandák esetében is csak kitartó minőségi munka árán jött el a siker, sokuknál öt-hat, vagy még több kiadott lemez után. A metal nem az a műfaj, ahol egyetlen jó lemezzel hosszú távú sikert érhetsz el, bár erre is van néhány példa. Nem mondom, hogy könnyű bejutni a nemzetközileg is sikeresnek mondható együttesek közé, és tudom, hogy a „sikeres” jelző megítélése is szubjektív dolog. Én azért bizakodó vagyok!
Nem az úgynevezett mainstream bandák közé kívánok egy magyar együttest, de ha esetleg néhány év múlva egy hat fellépős fesztivál plakátján a legnagyobb betűvel írt Metallica után közvetlenül egy magyar banda nevét olvashatnám, megelőzve az olyanokat, mint, mondjuk, az Alice In Chains, a Mastodon, a Gojira, vagy a Kreator, akkor függetlenül attól, hogy nekem tetszik-e a zenéljük, nagyon büszke lennék rájuk, pusztán csak azért, mert MAGYAROK!
Leave a Reply