A ’80-as évek első felében berobbant nagy thrash-hullám világszerte éreztette hatását, hiszen akkoriban földkerekségünk minden szegletében gomba módra jöttek létre az ezt az irányzatot követő csapatok. Ebben a folyamatban is értelemszerűen az Egyesült Államok járt az élen, ahol több, meghatározó thrash színtér alakult ki, például Los Angeles, New York, illetve a San Francisco-i Bay Area. Voltak azonban kisebb szcénák is, amelyek ugyan eltörpültek a nagyok mögött, de ezek is tehetséges zenekarokat vonultattak fel. Ahogy az Arizonában is történt.
Miután ezek az együttesek a másodgenerációs vonalhoz tartoztak, sok újat már nem tudtak felmutatni, ugyanakkor nem kerülték el a rajongók figyelmét. Az 1986-ban Heresy-ként útnak indult formációt Tucson-ban hívták életre Chris Lykins és Jesse Callin gitárosok, James Gulotta basszusgitáros, valamint Brian Zimmermann énekes, akikhez valamivel később csatlakozott Tim Kelly dobos, míg Jesse-t Rick Skowron váltotta.
A kvintett Heresy-ről Atrophy-ra változtatta a nevét (mivel ez idő tájt New Jersey-ben is felbukkant egy ugyanilyen nevű csapat), majd 1987-ben elkészítette a Chemical Dependency demót, 1988-ban pedig egy háromszámos advanced promóval jelentkeztek, és felkerültek a Metal Forces magazin Metal Forces Presents…Demolition – Scream Your Brains Out címet viselő válogatására az Anacrusis, az Aftermath, a Hobbs’ Angel Of Death és a Leviathan, tehát az akkoriban feltörekvő, új thrash csapatok társaságában.
Mind a promóciós kazetta, mind a kompiláció megtette a hatását, ahogy a demókra kapott pozitív visszajelzések, kritikák is, hiszen ezek együttesen egy, a Roadruner-rel köttetett szerződést eredményeztek számukra. 1987 végétől 1988 elejéig dolgoztak a Los Angeles-i Music Grinder és EQ Sound, illetve a Chatsworth-i Pacific stúdiókban a már komoly névnek számító Bill Metoyer-rel, aki a produceri és hangmérnöki teendőket látta el, valamint a keverésért is felelt.
Noha Zozzie korábban már megemlékezett az Atrophy-ról a SÜLLYESZTŐ rovatban, azért írok erről az anyagról, mert március 1-jén ünnepli megjelenésének harmincadik évfordulóját. És persze az sem mellékes, hogy egy kiváló thrash alkotásról van szó. Elég spórolósra vették a zenészek a figurát, mivel a lemez tíz tételéből ötöt a demóról, kettőt pedig az előzetes anyagról vettek át (a Chemical Dependency mindkét kazettán szerepelt), ilyetén formán a munkálatok előtt/alatt csak három új szerzeményt írtak meg.
Mint akkoriban minden thrash banda, az arizonai színtér képviselői is a Slayert, a Metallica-t, az Exodust tekintették mintának, ők jelentették számukra a fő inspirációt, ugyanakkor egyfajta speciális hangzás, hangulat is jellemezte őket. Máig vallom, hogy amolyan „egyen-megszólalással” bírtak az arizonai csapatok; szerintem a Sacred Reich, a Flotsam And Jetsam és az Atrophy soundja is igen közeli rokonságban áll egymással, másolásnak azonban mégsem nevezném ezt a hasonlóságot. Ezen kívül törekedtek a dallamosság kidomborítására, lendület, energia hatja át a dalokat, a muzsikusok lelkes, fiatalos hévvel átitatott hozzáállása, technikai tudása abszolút megkérdőjelezhetetlen.
Sebesség- és riff-centrikus tételek sorjáznak egymás után – Killing Machine, Matter of Attitude, Best Defense –; a Chris Lykins-Rick Skowron duó, valamint a ritmusszekció a technikás oldaláról közelített a thrash-hez. Csakúgy, mint földijeik (Sacred Reich, Flotsam And Jetsam; nem mellesleg az együttesek nagyon jó barátságban voltak egymással) esetében, James Gulotta vastag basszusfutamai mindvégig dominálnak, kiemelt szerephez jutnak, ilyetén módon – és a dinamikát tekintve is – a Nuclear Assault, illetve az Agent Steel neve ugrik még be.
Brian Zimmerman hangja talán nem olyan karakteres, mint Phil Rind-é, Eric A. K.-é, netán Tommy Araya-é, de erőteljes torokkal rendelkezett, orgánuma maximálisan passzolt a szerzeményekhez. A felvételekben tradicionális heavy metal hatások is tetten érhetők, amiről a Chemical Dependency és a Preacher, Preacher tesznek tanúbizonyságot. Lassú, kimért részekkel fűszerezik a Product of the Past-et; akusztikus témával, kimérten kezdődik a címadó darab, egyedül a Beer Bong végén hallható böfögést és röhögést spórolhatták volna meg. Utóbbi nóta hc-s struktúrája arról árulkodik, hogy az Atrophy tagjai minden bizonnyal ismerték a Nuclear Assault muzsikáját.
A lemezt James Gulotta egyik jó barátja, Eric Byers emlékének ajánlotta. Brian Zimmerman így emlékezett a tragikus esetre: „Eric-nek végzetes betegsége volt, és James sok időt töltött vele, a családjával, mielőtt Eric elhunyt. Elmentek egy helyre, Mount Lemmon-ba, 8 ezer láb (2400 méter) tengerszint feletti magasságba, ahol Eric agyvérzést kapott és meghalt. Ahogy az általában lenni szokott, Jamest tették ezért felelőssé, őt találták bűnösnek”.
A producer telt, arányos hangzást biztosított az albumnak, egyik hangszer sem nyomja el a másikat, egyszóval minden tekintetben pozitív a végeredménnyel kapcsolatos összkép.
Két évvel később egy hasonlóan magas színvonalú korongot, a Violent by Nature-t jelentették meg, sőt, azon év szeptemberében már Európába is átjöttek turnézni. Azonban a thrash hanyatlása nekik sem kedvezett, így ténykedésüket befejezték, igaz, nem közvetlenül a lemezt népszerűsítő koncertek után, hanem 1993-ban. Egészen addig aktívak maradtak, még egy harmadik anyag felvételére is kísérletet tettek.
Pályafutásukat már akkor Chris Lykins nélkül akarták folytatni, ugyanis a gitárosnak nem volt életcélja a zenélés, az Atrophy, és hamarosan a Yale Egyetem orvostudományi karának hallgatója lett. Végül Rick Skowron, Tim Kelly és James Gulotta egy új énekessel 1999-ben támasztotta fel a zenekart, adtak egy pár újjáalakuló bulit Arizonában, majd Head Circus-ra változtatták a nevüket. Írtak, illetve felvettek egy lemezt, amelyet úgy jellemeztek, hogy „még mindig agresszív heavy metal”, viszont nincs tudomásom arról, hogy ez az alkotás valaha is napvilágot látott volna.
Napjainkban – egészen pontosan 2015-től – az Atrophy újra aktív. James Gulotta és Tim Kelly mellé visszatért Brian Zimmerman, míg Bobby Stein, illetve Casper Garrett személyében új gitárosokat üdvözölhetünk soraikban. Új lemezt nem terveznek – legalábbis nem tudok róla, hogy lenne ilyen szándékuk –, egyenlőre (kizárólag) a koncertekre, fesztiválokra összpontosítanak (ahogy a Sacred Reich is).
Ebben a zenekarban bőven megvolt a potenciál, hogy többre vigye, hogy népszerűbb legyen, sajnos nem rajtuk múlott a karrierjük alakulása. Kár, hogy csak két lemezt hagytak hátra az utókornak.
Leave a Reply