Ahogy kedvenc 2017-es albumaitok Top 10-es listáit böngésztem, és már korábban is, amikor örökös és aktuális favoritjaitokra voltunk kíváncsiak, megfogalmazódott bennem, hogy alapvetően kétféle szemlélettel gyűjtjük a jó zenéket. Az egyik irány, amikor a már ismert együttesek új anyagait szerezzük be, illetve a mások által jónak tartott lemezekbe hallgatunk bele, majd – ha tetszenek – tesszük azokat magunkévá. Ez a szélesebb, a kitaposott, a közös csapás, mondhatni, a mainstream. Az ezen a területen vadászók viszonylag biztosra mennek, számíthatnak egyfajta zenei világra, minőségre.
A másik eset, amikor valami teljesen újra, egyedire, eddig még nem hallottra vágyunk, és tévedünk ezzel izgalmasan ismeretlen vizekre. Az ilyen gyűjteményt birtoklókban tudat alatt talán az a szándék is ott munkál, hogy olyan kedvenceik legyenek, mint senki másnak, hogy ezek a muzsikák egy csak rájuk jellemző zenei világot alkossanak. Azért merem – egyáltalán nem bántó szándékkal – ezeket az embereket különcöknek nevezni, mert bár alapvetően maistream-arc vagyok, több téren is a külön-utasok közé tartozom.
Ezek a skála végpontjai: az ember, aki a már kitaposott csapást követi, és a gyűjtő, aki minél különlegesebb zenékre vágyik. Láttunk olyan tízes listákat, amelyek nagyrészt fedésbe hozhatók a sajátunkkal, és olyanokat is, amelyekről egyetlen csapat zenéjét sem ismerjük, de még csak az előadók nevét sem hallottuk.
Azt gondolom, a legtöbben valahol a kettő között helyezkedünk el: „az új Kreator-t, Overkill-t, Testament-et nem hagyhatom ki, mellettük viszont jöjjenek új hangok!”. Régi kedvenceim mellett én sem megyek el (hacsak nem csalódtam bennük, és mondtam le róluk), ugyanakkor van néhány olyan favoritom is, akiket itthon rajtam kívül nem sokan ismernek/szeretnek.
Ti hová soroljátok magatokat: a főcsapásra vagy a perifériára?
Folyamatosan vadászok, hátha valami különlegesbe belefutok.