Amikor ez év elején összeállítottam, és átküldtem Colynak jubiláló kedvenceim listáját, komoly hibát vétettem, ugyanis lemaradt róla egyik örök favoritom, az idén 15 éves, utolsó John Bush-sal készült Anthrax lemez, a We’ve Come for You All. Örök kedvenc, hiszen ezzel ismertem meg a bandát, egészen pontosan, bele voltam zúgva egy lányba, aki a Safe Home-ot hallgattatta meg velem egy őszi délután. A lánnyal a szerelem kimúlt, de a dal és a zenekar szeretete megmaradt.
A lemezt kiéhezve várhatták az Anthrax-rajongók, már amennyi maradt belőlük a Stomp 442 és a Vol. 8. után, ezek ugyanis nem nagyon nyerték el a szakma és a közönség tetszését. A Vol. 8. ráadásul a kiadó silány promómunkája miatt még el is sikkadt, így félő volt, hogy Scott Ian és társai lehúzhatják a rolót. Emellett a 2001. szeptember 11-i terrortámadások, valamint az azt követő lépfene-pánik miatt a zenekart megpróbálták névváltoztatásra kötelezni, így a nevük, illetve pár lemezcímük (Spreading the Disease, The Threat is Real) miatt hosszú, felesleges médiaköröket kellett futniuk, hogy kimagyarázzák a dolgot. Személy szerint az egyik kedvenc fotóm a zenekarról az az overallos kép, amelyen az egyes ruhákon a „We’re not changing our name” felirat szavai díszelegnek.
A dalírás 2001 májusában kezdődött, majd novemberben a csapat bevonult a Suffern-i BearTracks stúdióba, ahol a frissen érkezett szólógitáros, Rob Caggiano irányítása mellett megkezdődtek a felvételek. A munkálatokat csak egy Judas Priest-tel közös turné szakította félbe. Végül 2003 májusában jött ki az anyag, amely visszahozta az Anthrax nevét a zenei köztudatba, és amivel pályafutásuk egyik legjobbját tették le az asztalra.
Jobbnál jobb dalok gyűjteménye ez, egységes hangulattal és egy csodás atmoszférával. A régi, ’80-as évekbeli thrash-irányt ugyan elhagyták, és egy jóval groove-osabb oldalukat mutatták meg, mégis élvezhető csokor ez az akkori szemmel nézve kevésbé modernebb műfajok kedvelőinek is. Az olyan dalokban, mint a What Doesn’t Die, a Superhero vagy a Refuse To Be Denied (oké, nem sorolom fel a teljes számlistát) húzós groove-ok, begyorsulások, hangulatfokozó kiállások tömkelege sorakozik. Meglehetősen érzelmekkel teliek a számok, John Bush az egyik legjobb énekesi teljesítményét nyújtja például a Safe Home-ban, de a keményebb kiáltások sem állnak tőle távol (Black Dahlia).
Az akusztikus gitár is sűrűn előkerül, díszítésként, a dalok kezdetén, de egyes kiadásokon a Safe Home teljesen akusztikus változata is helyet kapott, egy még balladisztikusabb (és feelingesebb) formában. Több számban vendégzenészek is szerepelnek. A zenekar régi barátja, a panterás Dimebag Darrell kapásból két dalban is szólózik egyet (Strap It On, Cadillac Rock Box – amelyet az ő furgonja ihletett, illetve a dal elején hallható üzenetet is ő hagyta Scott Ian rögzítőjén), valamint a The Who énekesét, Roger Daltrey-t is sikerült meghívniuk egy háttérvokálra a Taking the Music Back-be, amely a Cadillac Rock Box mellett a lemez felszabadultabb hangulatú dalai közé tartozik.
A hangzás az akkori időknek megfelelően modern, harapnak a gitárok, és bár a dobsound egy kicsit furcsa lehet elsőre, mégis ütősre sikerült. A lemezt a Taking the Music Back kislemezzel vezették fel, valamint a Mátrix-filmek sztárjával, Keanu Reeves-szel (aki bevallottan rajongója a zenekarnak) a főszerepben egy klip is készült a Safe Home-hoz. A borító, amelyen a zenekartagok szuperhősként emberi kezekért nyúlnak, a képregény-rajzoló Alex Ross munkája. Itt jelent meg először a mára már a csapat védjegyének számító Anthraxgram, amely egy némileg átrajzolt pentagram, és azóta lemezborítókon, pólókon szerepel. A vizuális egység, valamint a borítóhoz való alkalmazkodás jegyében ilyen szimbólumos pólókban indultak el a lemez turnéjára, amelynek chicagói állomása rögzítésre is került, és Music of Mass Destrucion címmel CD-n és DVD-n került kiadásra.
Ezután újra felvettek pár régi dalt a Belladonna-, illetve Neil Turbin-időszakból, és az anyagot 2005-ben The Grater of Two Evils címmel dobták piacra. Majd jött az énekesek drámája, a nosztalgiaturnék, Belladonna végleges visszatérése, és a banda azóta is töretlenül halad előre, hiszen elég komoly létszámú közönségeknek játszanak világszerte. Ha nem is feltétlenül érték el újra, de megközelítették azt a csúcspontot, ahol 1991 óta nem nagyon jártak.
Mit is lehetne még írni egy olyan albumról, amelyet soha nem tudtam nem szeretni, és amelynek tíz év távlatából már számomra is elég erős nosztalgiafaktora van? Ha szereted az Anthrax-et, és elfogadod a sokak által szidott Bush-érát, akkor nem hiszem, hogy rajongásom további magyarázatra szorul.
Leave a Reply