„A doom a legőszintébb stílus”

Levélváltás Hegedüs Márkkal – 1. rész

Nem csupán rajongója, mániákusa a doom műfajának, hanem a színtér életének aktív alakítója is. Márk az egykori Psychedelic Fanzine főszerkesztője és a psycheDOOMelic records nevű kiadó vezetője. Jelenleg Dél-Amerika a „második otthona”. A kétrészes interjúban ezekről és a doom kapcsán sok egyébről is szót ejtünk.

Dávid László: Márk, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjú-felkérést! Van időd néha megnézni az oldalunkat, bele szoktál olvasgatni a cikkeinkbe?

Hegedüs Márk: Megmondom őszintén, sajnos nincs időm rá. 2014 nyara óta Latin-Amerikában utazom, elég intenzíven telnek a napjaim, így az utazás mellett csak a zenehallgatásra jut időm, zenei weblapok vagy papír formátumú magazinok böngészésére (legyenek bármilyen nyelvűek) szinte semmi.

D. L.: Mindenekelőtt egy rövid bemutatkozást kérek szépen tőled!

H. M.: 41 éves vagyok, Magyarország nyugati részén nőttem fel, Bécsben jártam egyetemre, 2014-ig Ausztriában éltem. Onnan működtettem a Psychedelic Fanzine-t és a psycheDOOMelic Records nevű kiadómat. A doom zenét még a gimnáziumi évek alatt kedveltem meg, azóta örök szerelem számomra.

D. L.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével? Mi fogott meg ebben a stílusban? Metalossá válásod előtt milyen zenéket hallgattál?

H. M.: A mosonmagyaróvári kéttannyelvű gimnáziumbeli osztálytársaimmal mindenevők voltunk az ott töltött öt év alatt, hallgattunk poptól kezdve a rockon keresztül black metalt, grindcore-t stb. Utóbbiakkal, mondjuk, csak én próbáltam fanatizálni őket. Ebben az időszakban kedveltem meg a Black Sabbath-ot és a többi doom klasszikust, a Count Raven-t, a Saint Vitus-t, a Year Zero-t, a Cathedral-t, a Wretched-et, a Trouble-t stb. A Hellhound katalógusa is sokat segített abban, hogy a doom metal-t megszeressem és magamba szívjam.

Előtte a Beatles, a Deep Purple volt a nagy kedvenc, a Black Sabbath és a Cathedral változtatta meg gyökeresen a zenei ízlésemet.

D. L.: Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál? A metalon belül van-e kedvenc irányzatod vagy mindenevő vagy?

H. M.: Ahogy mondtam: Beatles, Deep Purple, Cathedral, Black Sabbath. A Cathedral köszönetlistáját böngészve fedeztem fel az Iron Man-t, a Solitude Aeturnus-t, a Pentagram-ot, a Year Zero-t és a többi Hellhound-zenekart. Imádtam és a mai napig imádom őket.

Egy osztrák újságon keresztül ismertem meg a Dreaming-et, a Mirror of Deception-t, a Naevus-t és a Jack Frost-ot. A budapesti Godspeed, Cathedral és Black Sabbath koncert volt még nagy hatással rám. A Cathedral Ethereal Mirror lemezét rongyosra hallgattam, és onnantól nem volt megállás. A Rise Above katalógusa is nagy hatással volt rám. Abból ismertem meg például a Mourn-t és a Solstice-t.

Mostanság a doom metal mellett sok jazz-t, pszichedelikus és progresszív rockot hallgatok, de tetszik például a The Magpie Salute, a Black Country Communion, a Triptides, Ty Tabor, valamint az Angus & Julia Stone is, illetve imádom az új Warrior Soul albumot, az Air-t, Joe Satriani-t, a Chickenfoot-ot, Sammy Hagar-t, Tony McAlpine-t, csak hogy pár nevet említsek a színesebb skála érdekében. A lista végtelen, nincs annyi idő, amennyi jó előadó és album.

D. L.: Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől kiráz a hideg, amelyeket egyáltalán nem szeretsz?

H. M.: Sok ilyen van, azokat nem hallgatom, illetve kerülöm.

D. L.: Aki ismer, tudja, hogy a doom zene nagy fanatikusa vagy. Hogyan jutottál el idáig, és miért a doom lett a legnagyobb favoritod?

H. M.: Ahogy korábban említettem, nagy hatást gyakorolt rám a Black Sabbath; a budapesti koncert lehetett a pálfordulás, onnan már nem néztem vissza, csak előre.

A legőszintébb műfaj, ami úgy tud kemény és durva lenni, hogy lassan játsszák. Nem szükséges hozzá a black metal, a grindcore, a death metal agresszivitása és sebessége, a doom metal úgy, ahogy van – a lassúságával – a legsúlyosabb zene, ami csak létezhet.

D. L.: A doom – és úgy en bloc az egyetemes heavy metal – létrejöttét a Black Sabbath-hoz köthetjük, de mit gondolsz a Pentagram, a St. Vitus és a Trouble munkásságáról? Ők tekinthetők a doom megalapítóinak?

H. M.: Mind klasszikus zenekarok, de azért a Sabbath mellett, az 1970-es években is volt jó pár csapat, amelyik stílusalkotó volt/lehetett volna. Gondolok itt a Blue Cheer-re, a Captain Beyond-ra, a Vanilla Fudge-ra, a Grand Funk Railroad-ra és még sorolhatnám. A Budgie is nagy kedvencem. Az említettek a maguk nemében mind korszakalkotók voltak, és hozzájárultak ahhoz, ahogy a doom metal kialakult.

D. L.: A tradicionális doom áll közel a szívedhez, vagy annak valamelyik alműfaja, tehát az epikus, a stoner, a funeral stb.?

H. M.: A tradicionális doom a kedvencem, de mindegyik stílusban van kiemelkedő zenekar. A sludge a másik favoritom: a Negative Reaction, a Grief, az EHG, az Iron Monkey, az Acid Bath, a Noothgrush, a Bongzilla stb. mind nagy klasszikusok.

D. L.: Mikor, hogyan alakultak ki az egyes doom irányzatok? Mely bandák voltak azok úttörői?

H. M.: Nálam a Black Sabbath és az 1970-es évek obszkúr csapatai jelentették a kezdetet, innen alakultak ki az évek során a különböző stílusok zászlóvivői. Úttörők? Az összes Hellhound-csapat, Solitude Aeturnus, Trouble, Witchfinder General, Iron Man, Solstice, Pentagram stb. Magyarországon pedig az isteni Mood.

Érdemes elővenned (ha megvannak) a korábbi újságjaimat, azokból sok mindent kiolvashatsz. Szerintem nem volt olyan minőségi doom csapat, amelyikkel ne foglalkoztunk volna az évek alatt. 🙂

D. L.: Te magad is sokat tettél a doom színtérért, ugyanis – mint említetted – a te nevedhez fűződött a Psychedelic fanzine. Mikor indítottad útjára a lapot? Mely fanzine-ek, milyen események motiváltak abban, hogy egy underground lapot hozz tető alá?

H. M.: Az 1990-es évek második felében, az egyetemi éveim alatt adtam ki a lapot. Egyértelműen a zene szeretete és a doom metal akkori mostohasága volt a motiváló faktor. A Hellhound már nem létezett, a minőségi zenekarok kiadó, terjesztő nélkül vegetáltak. A Rise Above még gyerekcipőben járt, az amerikai Game Two Records a szárnyait bontogatta. Rajtuk kívül igazából senki nem volt a színtéren. A Reflections of Doom és Angel of Doom magazinok mellett (utóbbi az 1990-es évek végén már nem jelentetett meg új számokat) hiányzott egy lap, amely a stílussal foglalkozott volna. Ekkor jött a Psychedelic Zine…

D. L.: Az már a kezdetektől fogva egyértelmű volt számodra, hogy angolul jelenteted meg?

H. M.: Külföldön éltem, és hiába a kezdeti gyenge angolom, nem volt kérdés, hogy milyen nyelven formálódjon a lap. Nem is bántam meg.

D. L.: Egyedül alkottad a „szerkesztőséget” vagy voltak munkatársaid is? Amennyiben igen, kik voltak ők?

H. M.: A néhai Convoy alapító tagjai, Greff András és Tóth Bence segítettek sokat az elindításában, illetve Poller Csaba, egy budapesti doom metal szakértő kolléga állt mellettem a kezdetektől, majd csatlakozott a stábhoz a német Uwe Groebel és Thomas Schulz, a svájci Michael Greilinger és volt egy angol írónk is. Utóbbiak mind underground doom metal zenekarokban játszottak. Uwe lemezét az 1990-es években például a Rise Above jelentette meg illetve a psycheDOOMelic kiadó munkássága idején dolgoztam mindegyikük zenekarával.

D. L.: Öt évig működött a fanzine, amely idő alatt körülbelül tucatnyi lapszámot jelentettél meg. Kérlek, foglald össze nekünk a Psychedelic történetét!

H. M.: Ha jól emlékszem, 13 szám jelent meg. Hiánypótló lapként indult az 1990-es évek második felében, a doom metal stílus támogatására. Az évek alatt lapról-lapra emelkedett a színvonal, tartalmilag és az angol nyelvet tekintve is. Az utolsó lapok már dupla számként jelentek meg, és külföldi berkekben a doom Bibliájaként, igazi szamizdatként tekintettek rájuk.

D. L.: Mindegyik számhoz tartozott CD-válogatás is? Hogyan, mi alapján válogattad össze a korongon szereplő együtteseket?

H. M.: A hetedik-nyolcadik szám környékén indult a válogatás-CD. Egyértelműen azok a zenekarok kaptak rajta helyet, akik szerepeltek – interjúval – az újságban. Fontos szempont volt, hogy addig kiadatlan, korábban nem publikált dalok kerüljenek fel a korongra, illetve hogy kitöltsük a maximum 80 perces játékidőt.

D. L.: Az volt vele a célod, hogy ráirányítsd a tehetséges doom bandákra a figyelmet?

H. M.: Ahogy mondod, és nem csak a CD-vel, de a magazinnal is. Ahogy korábban írtam, semmilyen más médium nem foglalkozott a doom underground-dal. Conan-nel, a Slow Ride magazin és a Game Two kiadójával körülbelül egy időben kezdtük felkarolni a tehetséges csapatokat. Az ő munkássága is nagyon inspirált, jó barátság alakult ki köztünk, és 2004-ben Denverben személyesen is találkoztunk.

D. L.: Egy-egy interjú kapcsán te kutattad fel a zenekarokat, vagy ők kerestek meg téged?

H. M.: Oda-vissza működött a megkeresés. Ez még az internet előtti világ volt, postai úton, illetve faxon leveleztünk, szórólapokat cserélgettünk, így ismertük meg az újabb doom bandákat, kiadókat és terjesztőket.

D. L.: Melyik lapszám volt a legsikeresebb? Összességében milyen kritikákat kaptál az egyes számokra?

H. M.: Az utolsó számokból ezer-ezer példány kelt el világszerte.

D. L.: A lappal eleve a külföldi piacot akartad megcélozni?

H. M.: Igen.

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy mind külföldön, mind idehaza underground műfajnak számít a doom, és sosem emelkedett olyan magasságokba, mint a glam, a thrash vagy a death metal? Ennek mi lehetett az oka?

H. M.: Jó a kérdés, és összetett a válasz. A Black Sabbath ismert, sokak által tisztelt és kedvelt zenekar. A mai napig furcsállom, hogy a Sabbath-rajongók nagy része nem mászott bele jobban a doom-irányvonalba, és nem keresett tovább. Pedig az Iron Man, a Count Raven, a Cathedral, a Forsaken, a Mood, a Voodoo Shock, a Pentagram, a sHeavy, a Church of Misery mind a Sabbath kistestvérei, nagyon közel állnak a klasszikus Black Sabbath-hoz.

Valószínűleg az egyéb más stílusok megjelenése, ruházata, az arcfestések miatt (is) lett ismertebb a glam, thrash stb. A doom metalhoz a hangszereken kívül semmi más nem kell, lehetséges, hogy a külsőségek jobban vonzzák a rajongókat, mint az őszinte, lojális hozzáállás. Van egy olyan mondásom, hogy a zenerajongók 99 százaléka nem azt a zenét hallgatja, amit szeret, hanem azt, amit a különböző csatornákon megkap, meghall. Ha mindenki tovább kutatna, keresgélne, akkor igazi gyöngyszemeket találna, és hagyná a fenébe a most általa hallgatott bandák nagy részét. Nekem így is jó, ezáltal jobban a magaménak tudom azokat a csapatokat, amelyeket hallgatok.

D. L.: Az biztos, hogy végtelenül lojális, őszinte, hiteles arcok/fanatikusok alkotják ezt a színteret…

H. M.: Valószínű, hogy más irányzatokon belül is van szoros összetartás, de abban is biztos vagyok, hogy a doom a legőszintébb stílus. A szabadidőm függvényében a mai napig szoros barátságokat ápolok sok zenésszel és olyan mániákusokkal, mint amilyen én is vagyok.

D. L.: Hogyan látod a hazai doom helyzetét?

H. M.: Szerintem ugyanolyan underground a műfaj, mint korábban, a koncerteken nincsenek többen, mint az 1990-es évek végén. A zenei színtér, annak ismertebbé válása miatt, felhígult, megjelentek az átlagos vagy gyenge csapatok is. Nekem megmaradtak a klasszikusok, az újak közül csak kevés fog meg annyira, mint a régi bandák.

D. L.: Mikor és miért szűnt meg végül a lap? Nem fájt a szíved, hogy fel kell adnod a Psychedelic-et?

H. M.: Kiadó alakult belőle, így nem bántam az „elvesztését”, mivel továbbvittem belőle azt, amit szeretek és amit anno elkezdtem.

D. L.: A te lapodon kívül milyen egyéb fanzine-ek léteztek még, amelyek a doom-ra szakosodtak? Voltak köztük cserepartnereid? Milyen kapcsolatrendszered alakult ki velük?

H. M.: Slow Ride, Angel of Doom, Reflections of Doom, majd az internettel jött a Hellride, a stonerrock.com stb. Az igaz true doom-ról viszont kifejezetten csak a fenti fanzine-ek írtak.

Igen, csere útján működött a terjesztés. Gyakran zenekarokkal, kiadókkal cserélgettem, így én el tudtam juttatni az underground doom csapatok hanghordozóit az olvasóimhoz, míg a cserepartnerek a saját országukban adták tovább az újságomat a helyi doom-rajongóknak. Összeszámolva, körülbelül. 20 országban terjesztettük a lapot.

A kapcsolatrendszerem az 1990-es évekhez képest szerintem kimagaslóan jó volt. Ez segített hozzá ahhoz, hogy a kiadó probléma nélkül elindulhasson. A Voodoo Shock és az Orodruin lemezekből (ezek voltak az első kiadványaim) már az első hónapban értékesítettük a legyártott példányok 70 százalékát. Mindez nem működött volna a többéves alázatos munka és a Psychedelic Zine nélkül.

D. L.: Milyen viszonyod alakult ki a többi kiadóval? Gyakran kaptál tőlük promóciós CD-ket?

H. M.: Példás kapcsolatrendszer alakult ki köztünk. Napi szinten leveleztünk, cserélgettünk információkat, hanghordozókat és underground újságokat.

(holnap folytatjuk)