Van annak egy nagyfokú érzelmi többlete, hogy elsőre egy olyan albumával találkozol egy előadónak, amelyik még jó is; könnyen lehet, hogy örökre ez marad tőle a kedvenc anyagod.
Vajon minden esetben ez történik? Nem feltétlenül. Nálam a Judas Priest (Defenders of the Faith), a Running Wild (Branded and Exiled), a Testament (The Legacy), vagy a Gojira (Magma) kapcsán igen, az Iron Maiden, a Metallica, a Slayer vagy a System of a Down esetében viszont nem ez volt az ábra. És persze még száz másik példát tudnék sorolni pro és kontra.
Persze azt is mondhatjuk, hogy nem érzelmek kérdése, hanem a szerencsén múlik, hogy az ember a zenekart a legjobb albumán keresztül ismeri meg, mert éppen az jön szembe vele.
Ti hogy vagytok ezzel?
Leave a Reply