Summoning: With Doom We Come (2018)

Számomra nem is indulhatna jobban az év, mint egy új Summoning lemezzel. Persze a fránya internet és a letöltés korszakában ez nem egészen van így, mert ezek jóvoltából már az előző esztendő novemberében végig lehetett hallgatni a teljes albumot. De azért kivártam 2018-at a lemezismertető megjelentetésével.

Nemrég arról elmélkedtem, hogy egyes zenekarok folyamatosan változnak, tágítják a határaikat, mások pedig haladnak a kitaposott úton. Az osztrák zenekar az utóbbiak táborába tartozik, azzal a különbséggel, hogy zenéjükkel ők maguk kövezték ki azt az utat, amelyen lépkednek. Muzsikájuk annyira tipikus és rájuk jellemző, hogy már egy aprócska gitárriffből kitalálható, hogy ez csakis Silenius és Protector kooperálása lehet.

Elég sokszor meghallgattam ezt az albumot, mire nekiültem megírni az ismertetőt, és az a helyzet, hogy hatalmas köd ülte meg a fejemet, ami megakadályoz az objektivitásban. Nem tudom eldönteni, hogy én vagyok nagyon elfogult az együttessel kapcsolatban, és megelégszem a szokványossal. vagy mutat a duó valami újat az előző albumokhoz képest. Önismétlés megy, vagy történt esetleg előrelépés?

Mint említettem, kilométerekről felismerhető a Summoning, tehát aki eddig is szerette a zenéjüket, az most sem fog mást kapni, mint amit korábban, de megvan az a veszély, hogy emiatt simán ráfoghatja bárki, hogy ezeket a témákat már ismeri régről. Azzal sosincs gond, ha egy zenekar a saját stílusán belül új ötleteket alkalmaz, de ha ugyanazokat a köröket rója, az már cikis lehet. Nos, legyek egy kicsit földhözragadt: szerintem a With Doom We Come abszolút nem mozdul semerre, de előbújik belőlem a kisördög, és azt mondom, nem érdekel, hogy ha volt is már ilyesmi, ezt a lemezt minden nap beteszem, annyira jólesik hallgatni.

Elfogultság, realitás ide vagy oda, az tényként leszögezhető, hogy a minőségből most sem engedtek az osztrák arcok. Ez a zene abszolút különleges és egyéni, szerintem túlmutat a metalon, annyi más stílus is megérinti a Summoning-ot. Azok az emberek, akik szigorú keretek között hallgatják a fémzenét, sosem fogják megérteni és elfogadni ezt az együttest, de akik nyitottabbak a fémen belül, ne adj’ isten, hallgatnak más muzsikákat is, mint például dark, gót, ambient, underground elektro, stb., azoknak óriási élményt jelenthetnek a duó kiadványai.

Mit is mondtam a ködről? Nemcsak a valóságérzetem korlátozásával kapcsolatos ez a szimbólum, hanem akár a zene hangulatát is kitűnően jellemezhetem vele. Különleges atmoszféra lengi be a dalokat, a páros nagy rajongója a Gyűrűk urának és a hozzá kapcsolódó műveknek, szerintem a legjobb aláfestő zenéje lehetne a filmeknek bármelyik Summoning. Nem vagyok Tolkien-fan, de a Gyűrűk ura filmtrilógia első részét láttam, és nagyjából képben vagyok a művet illetően, így a hangulatát átérzem, és ezért simán hozzá tudom kötni a zenekart, de gondolom, régóta az a céljuk, hogy elkészítsék a könyvekhez, filmekhez legközelebb álló muzsikát.

Az is ismert tény, hogy az együttes hangszerelése és tagsága sem hétköznapi: van két tag, Silenius és Protector, akik mindenféle cuccot bevetnek, mint billentyűk, effektek, dobgép, a gitár és a basszusgitár mellé. Nem szokványos heavy metal felállás ez, valljuk be. És ebből a különleges összetételből alakul ki egy unikumnak számító zene, amely olyan területeket jár be, amely semmi máshoz nem fogható.

Ahogy elkezdődik a Tar-Calion számmal a lemez, nyikorogva kitárul egy rozsdás, díszes, hatalmas vaskapu, és azon belépve egy sötétlő misztikus világban találja magát a hallgató. Üstdobok, szövegelés adja meg az alapokat, majd belép a torzított gitár, a szinti és egyebek, és gyakorlatilag a teljes lemezen így haladunk végig: duruzsoló hathúros, károgós ének, amely epikus kórusokkal váltakozik, és ehhez hozzájön még egy csomó klasszikus zenei elem.

A gitár, ami mintha végtelenre lenne állítva, sodorja, úsztatja a nótákat a sötétség birodalmán át, amelyhez segítséget nyújt a középtempóra belőtt dobgép is. Csikorogva, mindent maguk alá temetve gördülnek a nóták, szinte ugyanolyan ritmusban huzagolnak, de valahogy mégsem érzem azt, hogy egysíkú lenne ez a dalfüzér, ahogy a korábbi műveknél sem, pedig a képlet nagyon hasonló.

Egyből ki is ragadom a Carcharoth dalt, amelynek a verzéje –refrén nincs – kellően fogós, jól meg lehet benne kapaszkodni. Sok benne a különböző fúvós és egyéb nem metál hangszer is, amelyek által még különlegesebb színezetet kap a nóta.

A Herumor talán a legdallamosabb tétel: ebben a kórus viszi a prímet, nagyon kellemes és hangulatos. A klasszikus hangszerek itt is dominánsak, de hogy ne kelljen állandóan ismételgetni önmagamat, elmondom, hogy minden számban markánsan jelen vannak.

Egy szerzeményt leszámítva – Barrow-downs, amiben nincs ének – a nóták hossza 7 és 11 perc között mozog, úgyhogy ez sem annyira hétköznapi, ám manapság már nem is meglepő, de annyiban érdekes, hogy mivel a dalok szinte ugyanabban a tempóban araszolnak, a monotónia miatt jól el lehet merülni bennük, és ezért mindenképpen érdemes ilyen hosszúságokat alkalmazni.

Szintén kedvencem a With Doom I Come, ami zárja a lemezt. Ez a szám szinte ikertestvére a Land of the Dead (az Oath Bound lemezről) nótának, de azért nem plágium. Igazából a felépítés, a hossz és az epikus kórusok miatt érzek hasonlóságot a két monstrum között, bár bevallom, az utóbbit egy picivel jobbnak tartom – mondjuk, ez az egyik legjobb Summoning szerzemény.

Kíváncsi vagyok, hogy miként vélekednek erről az albumról azok, akik szeretik a Summoning muzsikáját; engem most is meggyőztek, de nem csodálkoznék azon, ha néhány ember csalódottan legyintene a fentebb említett dolgok miatt.

 

About Zozzie 314 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy mikrobiológiai fermentációs cégnél üzemvezető.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*