Stauderer János

Dávid László: Jani, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjúfelkérést. Mi a véleményed a felületünkről? Milyen gyakran látogatod, olvasod az oldalunkat?

Stauderer János: Szia! Hát, kb ugyanaz a véleményem róla, mint a 20/2012. (VIII. 31.) EMMI rendeletről. 🙂 Hasznos, jó hogy van, heti 1-2 alkalommal belenézek, de alapvetően már semmit nem ad hozzá azokhoz meglévő, szükséges infókhoz, amelyek a munkámhoz kellenek. Mindenesetre megvalósítottátok az alulról építkező információs önsegélyezés egy merőben új válfaját, amelyet talán „közösségi fanzine”-nek vagy „közösségi facezine”-nek is lehetne nevezni.

D. L.: Mindenekelőtt egy rövid bemutatkozást kérek szépen tőled!

S. J.: A nevemet már, gondolom, a bevezetőben leírtad, plusz némi egyéb infót is, nem hiszem, hogy az olvasót több érdekelné.

D. L.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével? Mi fogott meg ebben a stílusban? Metalossá válásod előtt milyen zenéket hallgattál?

S. J.: A 11. szülinapomon kaptam kölcsön egy kazettát egy iskolatárstól, amin volt Manowar, Iron Maiden és Anthrax („Hail to England”, „Number of the Beast”, „Speading the Disease”). Ennek lassan 32 éve. Előtte nem foglalkoztatott a zene, legfeljebb édesapám kazettáit hallgattam/tuk néha családi körben, például Omegát, Zoránt, Koncz Zsuzsát, meg amiket a szociban a rádió/tévé leadott, Hungáriát, Neotont, ilyeneket.

D. L.: Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál? A metalon belül van-e kedvenc irányzatod, vagy mindenevő vagy?

S. J.: Fentebb részben megválaszoltam. A kemény zenén belül nagyjából mindenevő vagyok, de a mostanában megjelenő modern dolgok nem tetszenek, inkább a „hagyományosabb metálok” jönnek be.

D. L.: Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől a hideg ráz ki, amelyeket egyáltalán nem szeretsz?

S. J.: Sajnos nem nagyon tudom ezeknek a műfajoknak a nevét, de ’asszem emocore, deathcore, metalcore, modern metal, nu-metal, djent (?)… ezekre kell gondolni. Bandaneveket nem is tudok mondani, annyira elkerülöm ezt a vonalat. A dark/goth/occult/alter rock sem az esetem. Az industrial hatású metal csínjával még tetszik (pl. olyan szinten, mint ami az Obituray World Demise című lemezén hallható), némi rap hatás is OK (lásd Biohazard és egyéb szaggatottabb poszt-HC muzsikák), de mondom, főként a hagyományos metal muzsikák jönnek be.

D. L.: A gyűjtőszenvedélyed mikor alakult ki? Mekkora kollekcióval rendelkezel? Melyek gyűjteményed legféltettebb kincsei?

S. J.: A 90-es évek elején alakult ki, így elég nagy a gyűjteményem, és folyamatosan bővül is, bár néha szelektálok ki dolgokat. Viszont az ilyen „legértékesebb/legritkább” téma engem nem foglalkoztat.

D. L.: Olvastad, gyűjtötted esetleg a fanzine-eket is?

S. J.: Annyira nem, de volt belőlük egy pár példány.

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal hőskora/fénykora?

S. J.: Nem.

D. L.: Milyen metalos viseleted volt?

S. J.: Farmergatya, farmerdzseki, farmermellény, fekete, magas szárú Puma, 1-2 zenekari póló.

D. L.: Hogyan tudtátok beszerezni az aktuális, friss kiadványokat? Honnan jutottatok friss információkhoz?

S. J.: Kezdetekben átmásoltam a lemezeket, mivel nem volt se ruppó, se más beszerzési forrás, még üres kazira is ritkán jutott pénz, így gyakran letöröltük, ami kevésbé tetszett, az új zene kedvéért. Aztán a 90-es évek legelején a lengyel piacon már kapható volt mindaz, ami érdekelt egy üres kazi áráért, később pedig már boltokban is. Fő információforrásként az MHH szolgált, na meg amikor a lengyel piacon kiterített az árus elénk 300 kazettát, és ámulattal nézegettük, hogy „Jééé, meg hűűűha, a Sadusnak ez is meg van jelenve meg az is” stb. 🙂

D. L.: Milyennek láttad „belülről” és hogyan jellemeznéd a ’80-as évek magyar metal helyzetét? Voltak olyan zenekaraink, amelyek megütötték a nyugati csapatok színvonalát?

S. J.: Nem gondolom, hogy „belül” voltam, valamint annak a kérdésnek sem látom értelmét, hogy valaki megütött-e ilyen vagy olyan színvonalat. A művészet nem színvonal kérdése. Erre bizonyíték, hogy manapság a szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban született rajongók zabálják a szovjet-blokkból jövő zenéket. A keleti blokkban senki nem zenélt olyan hangszerekkel és technikával, senki nem fért hozzá olyan stúdiókhoz, mint, mondjuk, a németek, senkinek nem volt olyan producere stb., szóval azt a bizonyos színvonalat valójában senki sem ütötte meg, de a kreativitás természetesen adott volt, és erre a keleti kreativitásra vannak mostanában sokan nyugaton rácuppanva.

Ha még ezek után is számít a véleményem, akkor leírok néhány olyan nevet, akikre azt hittük anno, kis naivan, hogy „megütik a színvonalat”: Pokolgép, Ossian, Rotor, Stress, Classica, Lord + még 1-2 másik csapat, akik most nem jutnak eszembe. Aztán a 90-es években már több ilyen banda volt, főként az underground vonalról. Az egy lényegesen izgalmasabb korszak volt.

D. L.: Amennyiben a politikai helyzet nem lett volna annyira szigorú, szerinted néhány együttesünk külföldön is ért volna el sikereket?

S. J.: Tudod hol szigorú a politikai helyzet? Észak-Koreában. Ráadásul a 80-as évek nagyobb magyar metal bandái ’89 után is aktívak voltak. Miért nem lettek sikeresek ’89 után? És egyáltalán, mit értesz sikeren? Olyan valamit, amit a Tormentor elért, tehát kult státuszt? Mert ilyen azért akad. Vagy inkább igazi sztárokra jellemző méreteket öltő hájpra gondoljunk? Ha erre gondolsz, akkor aligha… A szerencsén kívül a sikerhez óriási kitartás is kell, jobbnál jobb kapcsolatok, hatalmas eltökéltség és céltudatosság, rengeteg áldozat, jó üzleti érzék, ösztönös ráérzés, hogy mi kell a parasztnak, viszont már így már az átlagos zenei tudás és kreativitás is elég tud lenni. Nem tudok olyan hazai metal bandát említeni, aki mindezekkel egyszerre rendelkezett volna a 80-as években, sőt az után sem.

D. L.: Számodra a metal csak egy zene vagy életforma/életérzés? Mi a véleményed azokról, akik egy idő után hátat fordítanak a metalnak, és megtagadják múltjukat?

S. J.: A metal-rajongást egy betegséghez tudnám hasonlítani, amiből nem tudsz kigyógyulni. Lényegtelen, hogy mi az „életformád” meg az „életérzésed”, ha igazán elkaptad ezt a betegséget, akkor benned marad. Nekem például nincs se „metal életformám”, se „metal életérzésem” (valaki leírhatná nekem egzakt módon, hogy mik is ezek), de mégis jóval többet foglalkozom a metallal, mint azok, akinek mindkettőjük van.

D. L.: Tudsz/tudtál azonosulni a szövegekkel? Egyáltalán, foglalkozol/foglalkoztál a dalok mondanivalójával?

S. J.: Ennek a zenének a kapcsán tanultam meg angolul úgy, hogy életemben egyszer sem jártam angoltanárnál, és sosem kellett angol nyelvkönyvet vásárolnom. Szóval igen, foglalkoztam a mondanivalóval. Kis hülyegyerekként tudtam is azonosulni vele, aztán később már nem annyira. Ettől függetlenül a mai napig is átjön a zene.

D. L.: Az adott muzsika hangulata is fontos számodra? Mitől függ, hogy mikor mit hallgatsz?

S. J.: Arra gondolsz, hogy van, amikor grindcore-hoz van kedvem, és van, amikor doom-hoz? Ja, nálam is van ilyesmi. Mikor hogy…

D. L.: Szerinted van a metalnak összetartó ereje?

S. J.: Van, különben nem haverkodna egymással egy csomó olyan ember a metal-eseményeken, akiknek egyébként soha semmi dolga nem lenne egymással. Kár, hogy ezt a metal unity-t Magyarországon eddig szinte mindig csak hiteltelen emberek tűzték a zászlajukra.

D. L.: 2005 környékén hoztad létre a Native Pride Productionst. Mi motivált ebben? Hogyan indult az NPP?

S. J.: Az Angel Reaper 2002-es, A végzet utolér című anyaga volt a legelső kiadványom. Az motivált, hogy azokat a régi magyar metal demókat, amiket anno szerettem hallgatni, másoknak is megmutassam. Kezdetben elég béna kiadványok sikerültek.

D. L.: Vagyis az volt a célod, hogy a klasszikus magyar demókat CD-n is elérhetővé tedd a rajongók számára?

S. J.: Igen. Nevezhetjük értékmentésnek is.

D. L.: Hány kiadvány fűződik az NPP nevéhez?

S. J.: Nem emlékszem, jó pár: két Fantom, három Angel Reaper, Antichrist, Detonátor, a Fantom és az Angel Reaper Tribute CD (ami szerintem az első hazai, underground kiadó által megjelentetett gyári CD volt). Asszem ennyi.

D. L.: Működteted még az NPP-t?

S. J.: Nem. De szerintem nincs értelme különválasztani egymástól az NPP-t és a Metal Ör Die-t (valamint a Jancsibohócot és a HVH-t) egymástól. Mindet én csinálom, hol ebbe, hol abba teszem a forrásaimat és az energiáimat.

D. L.: Pár írás erejéig fanzine-ekben is kisegítettél…

S. J.: Igen, de nem pár írás erejéig, hanem évekig. Dolgoztam az Ageis-nek, 1-2 számot hozunk össze Andrissal, utána az Oral Climax-ba írtam, asszem, az összes számban benne voltam. De másoknak is köszönöm-ért segítettem ebben-abban, például éveken át hosszú órákon keresztül fordítgattam oda-vissza az interjúkat. Ma már látszik, hogy nagyon nagy kár volt ezekért a segítségekért…

D. L.: A MÖD-del nemcsak hazai bandák demóit, hanem aktív, magyar zenekarok anyagait is megjelenteted. Te veszed fel a kapcsolatot a zenészekkel, vagy ők keresnek meg téged a lemezük kiadása céljából?

S. J.: A Metal Ör Die Records nevű kiadóm még soha nem adott ki aktuális demót; gyűjteményes, retrospektív, összefoglaló anyagokat, albumokat, különleges, egyedi koncepciójú érdekességeket annál inkább, valamint nemcsak hazai, hanem külföldi bandákkal is folyamatosan dolgozom együtt. A kapcsolatfelvétel iránya változó.

D. L.: Létrejön közöttetek egyfajta szerződés, vagy szimplán baráti alapon, a kölcsönös szimpátia mentén kooperáltok?

S. J.: Ez számomra teljesen indifferens, de ha valakinek szüksége van írásos szerződére, akkor ilyen is készül. Megjegyzem, eddig erre nem volt precedens, mindig baráti megegyezések születtek, amelyekhez én mindig tartottam magam, és egy kivétellel minden partnerem is így cselekedett. (Ráadásul utóbbiak olyan magyar zenészek, akik önmaguk is működtetnek kiadót, csak éppen nem Magyarországon. Remélem, valakik viszonozzák ezt nekik, és velük is gyakran inkorrektek.)

D. L.: Kérlek, pár szóban mutasd be a MÖD kiadványait!

S. J.: Túl hosszú lenne. 20 MÖD-, 2 Jancsibohóc Rekordsz-, 11 HVH- és 7 NPP-kiadvány (ez összesen 40 anyag), amelyek közül 25 professzionális, gyári cucc. Ne haragudj, de most nincs kedvem jobban belemenni.

D. L.: Disztributori tevékenységet is folytatsz; mely kiadókkal vagy kapcsolatban? Hogyan történik velük a kapcsolatfelvétel?

S. J.: Rengeteg „amatőr” és profi kiadóval vagyok cserekapcsolatban, Japántól Chiléig, Finnországtól Malajziáig, túl hosszú lenne felsorolni. A partnerek többségével évek óta kooperálok, tudjuk, mit várhatunk egymástól, kölcsönösen keressük egymást, ha okunk van rá.

D. L.: Amit beleteszel pénzt egy-egy saját kiadványba, az megtérül számodra?

S. J.: Változó, viszont nem ez a lényeg.

D. L.: Mennyire időigényes a kiadót működtetni?

S. J.: Reggel 8-tól délután 4-ig a munkahelyemen vagyok (gyakran tovább is), utána délután/este változó, de 1-3 óra kiadózás (kapcsolatépítés, kapcsolattartás, csomagok összeállítása, postára rohanás, sorban állás stb.). Napi szintű odafigyelést, koncentrációt igényel.

D. L.: Milyen terveid vannak az MÖD-vel kapcsolatban?

S. J.: Meglepetés.

D. L.: Manapság is követed a metal világában zajló eseményeket, aktualitásokat?

S. J.: Igen, sok mindenről tudok, de az aktualitások 95 százaléka nem érdekel.

D. L.: Mi a véleményed a mai színteret jellemző lemezdömpingről? Van értelme annak, hogy naponta tonnaszámra jelennek meg a különféle albumok?

S. J.: Ha akarsz, sportolhatsz, ha akarsz, képzőművészettel foglalkozol, ha ahhoz van kedved, verseket írsz stb., de ha zenélni van kedved, akkor hangszert is ragadhatsz. Ezekben semmi rossz nincs, még akkor sem, ha nem mindenki teszi ezt ugyanazon a színvonalon. Az, hogy most többen játszanak metal zenét, mint a 80-s években, természetes, hiszen, mondjuk, 1980-ban kevesebben tudtak a metal zene létezéséről, mint ma, mivel nem volt elegendő információjuk róla. Ráadásul mostanra a bolygó lakossága is kb. megduplázódott, így a kereslet és a kínálat is megnőtt. A nagy számok törvénye, ugyebár…

Közben a világ is változott, és ezért a fogalmak is más értelmet és értékeket nyertek. 1983-ban még rangot jelentett albumot kiadni, de még a 2000-es években is, viszont ma már csak egy pindurka információ rólad, hogy van, mondjuk, két lemezed. Azt se felejtsük el, hogy ma könnyebben és olcsóbban tudsz hozzáférni az információhoz és a feltételekhez, mint 30-40 éve. Ezek mind tömegtermelést szülnek, ugyanúgy, ahogy a textiliparban, az élelmiszeriparban stb. Miért gondoljuk azt, hogy a kultúrára, a szórakozásra, vagy ha úgy tetszik a „show business”-re nem jellemző ugyanaz a gazdasági mechanizmus, mint a többi iparágra?

Ami a kérdésed második részét illeti, hogy „Van-e értelme…?”, ennyi erővel azt is megkérdezhetném, hogy van-e értelme zenét játszani, ezeket a zenéket rögzíteni és kiadni? A válaszom: igen, van, csak nem mindegy, hogy milyen formában. Tudod, van a tartalom és van a forma, és ha ügyes vagy, akkor ez a kettő összhangban van. A havi szinten megjelenő háromszáznegyvenhatezer-kilencszáz-tizenhetedik demót például nem nagyon van értelme megjelentetni fizikai formátumban, de kiteheted a bandcamp-edre ingyen, vagy egy úgynevezett egyslágeres popénekes egy (azaz egy) dalát is elég elküldeni a rádióknak e-mailben, mp3-ban + egy klip a YouTube-ra, de, mondjuk, egy aktuális Slayer nagylemezanyagot érdemes több verzióban is piacra dobni, megadva a megjelenés tényének azt a rangot, amit a banda megérdemel. A tájékozódásban pedig segít az Internet, mert szerencsére már azt is felfedezték.

D. L.: Mennyire nehéz vagy könnyű tájékozódni manapság az információáradatban, a lemezmegjelenések között?

S. J.: Szerintem túlzóak az alapfeltételezéseid. Sok album jelenik meg, ez tény, de nem jelennek meg naponta tonnaszámra albumok, mint ahogy azt az előző kérdésben írtad, és az általad sugalmazott információkáoszt sem értük még el. Meglátásom szerint a jelenlegi helyzet még emberi aggyal bőven feldolgozható, ha az egyén nyitott. Persze lehet, hogy még 10 év, és más lesz a helyzet. Ha így halad a világ, akkor tuti.

D. L.: Hogy viszonyulsz az mp3 file-okhoz? Ártott vagy használt az Internet (az mp3 file-ok) felbukkanása a zeneiparnak, az együtteseknek, a kiadóknak?

S. J.: Az mp3 nem ellenség, az mp3 csak egy forma (úgy is szokták mondani: formátum). Okos emberek kitalálták, mi pedig használjuk. Ez pont olyan, mintha holnap feltalálnának egy újfajta futócipőt, ami még jobban csillapítja a rázkódást, és ezáltal jobban kíméli a futók ízületeit. Ki az a hülye, aki nem veszi fel? Az én autómban csak mp3 lejátszó van, nem tehetek róla, így vettem, ezért hát kénytelen voltam egy pendrive-ot is venni hozzá. Aztán szépen előkerestem a kedvenc CD-imet, és AudioGoGo-val feltettem őket mp3-ban a pendrive-ra. Ennyi. Másnak lehet, hogy nincs autója, de az okostelefonján ott van 100 albumnyi zene (mert ugye a trú kazetta-fanok közül sem hiszi el senki azt a baromságot, hogy tízből tíz ember kazettás walkman-nel villamosozik a csúcsforgalomban).

A fizetős letöltéseket is teljesen rendben találom. Ha ez a világ iránya, hát ez. Bár jókat röhögök, amikor látom, hogy egy bandcamp-es letöltés drágábbra jön ki, mint egy CD. Ilyenkor az egyén már tényleg csak a saját türelmetlensége és lustasága miatt kattint a letöltésre… De mindegy, magánügy… Olyat is láttam (épp’ ma és épp’ egy magyar bandánál), hogy egy egyszámos, 4 perc alatti „single” 1400 forintért tölthető le a bandcamp-ről. Elhűltem. Mázli, hogy nem háromszámos, igaz? 🙂 De ezzel sincs baj, hiszen a művésznek saját joga eldönteni, hogy mennyit kér a tulajdonában lévő műért, a fogyasztónak pedig jogában áll eldönteni, hogy hülye-e vagy sem.

Magyarról magyarra fordítva: nem az mp3-mal van baj. És persze nem is az Internettel. Az emberi morállal van baj. Azzal, hogy sokan nagyon mohók, mindent akarnak, gyorsan, de legfőképp ingyen, pedig van egy jó mondás: „Ami ingyen van, az sosem jó!”. Az értékválság miatt sokan nem értékelik a korábbi értékeket, sőt, megkockáztatom, nem is tudják, mi az érték. (Hiszen ha így lenne, akkor nem ingyen akarnák; logikus, hogy ha ingyen osztogatnák az aranyrudakat, akkor azoknak annyi is lenne az értékük.)

A zene érték, és a mohósága miatt a modern ember ezt az értéket nem becsüli kellőképpen. Úgy is mondhatom, hogy nem tiszteli meg. És nem tiszteli meg azt sem, aki ezt az értéket létrehozta. Akár hiszitek, akár nem, még életemben nem töltöttem fel és le semmilyen zenét, és az autót leszámítva csak eredeti hanghordozót hallgatok. De ez is magánügy. A gond ott van, amikor valaki nem tiszteli az értéket.

Amit a zeneipar résztvevőinek okozott kárról kérdezel, arra azt mondom: aki akar, alkalmazkodjon! Én kiadóként nem akarok, mert nem érzem úgy, hogy szükségem lenne rá. De van számtalan olyan kiadó, aki a legális letöltések felé is elmegy, és azt mondom: jól teszi. Plebejus gondolkodásra vall mindig csak a körülményeket okolni.

D. L.: Kérlek, sorold fel számodra minden idők 10 legjobb, legklasszikusabb lemezét és borítóját, és indokold is meg, hogy miért ezeket választottad! Melyek voltak életed legjobb, legmeghatározóbb koncertjei?

S. J.: Az interjúidnak ezt a részét olvasóként is át szoktam ugrani.

D. L.: Köszönöm szépen a válaszaidat, minden jót kívánok!

S. J.: Hát, bíztam benne, hogy nem szinte tök ugyanazokat kérdezed meg tőlem is, mint a többi interjúalanytól, illetve titkon reméltem, hogy reálisabb és aktuálisabb dolgokról is fogunk tudni beszélni, mint „az mp3 veszélye a zeneiparra” című közhely, de ez van. Köszi a jókívánságot, viszont kívánom neked is, Laci!