Sinister: Cross the Styx (1992)

A ’90-es évek legelejére az akkor már javában működő holland bandák meghatározó szerepet töltöttek be az extrém metal világában. Ismertségük, népszerűségük ugyan elsősorban Európára korlátozódott, de például a Pestilence 1990-ben átjutott a tengerentúlra. Mögöttük olyan formációk bukkantak fel, mint az Asphyx, a Gorefest, a Thanatos, a Sempiternal Deathreign vagy a Sinister.

Az 1988-ban, Schiedam-ban (Dél-Hollandia) létrejött Sinister-t Aad Kloosterwaard dobos, Ron van de Polder és Johan de Visser gitárosok (utóbbi nem sokkal később kilépett), valamint Mike van Mastrigt énekes alapították, akikhez 1989-ben Corzas basszusgitáros csatlakozott. A négyfősre karcsúsodott legénység – hogy megalapozza hírnevét a földalatti muzsikák világában – óriási elánnal vetette bele magát a munkába.

Ez a tevékenységük 1990-ben, illetve 1991-ben egyaránt három-három kiadványban testesült meg, mégpedig az alábbiak szerint: Where Is Your God Now…? split (az Acrostichon-nal, a Gorefest-tel, a Dead Head-del és a Disfigure-rel közösen), Perpetual Damnation demó, Putrefying Remains/Spiritual Immolation 7” EP – 1990; Sacramental Carnage demó, Sinister/Monastery split 7” EP, Sinister 7” EP – 1991.

(A Monastery-ről annyit érdemes tudni, hogy Aad és Ron projektje volt az Entombed-es Lars Rosenberg-gel.) Utóbbi anyaguk, tehát a Sinister 7” EP eredményezte számukra a Nuclear Blast-tel köttetett szerződést, amely első lépésként egy Four Way split-tel (Promo EP I – Hypocrisy, Afflicted, Sinister, Resurrection – 1992) kezdte el a hollandok támogatását.

Bemutatkozó korongjuk, a Mainstreet stúdióban (Fautspach), Falk Gruber, valamint az Atrocity két fő arca, Alexander Krull és Mathias Röderer producerkedésével felvett Cross the Styx kiválóan indította az 1992-es esztendőt, ugyanis az anyag január 1-jén látta meg a napvilágot. A stúdiózást megelőzően személyi változások zajlottak le soraikban: Corzas elhagyta társait, így a basszustémákat Ron Van Der Polder játszotta fel, másodgitárosként pedig Andre Tolhuizen lépett be hozzájuk.

Aad Kloosterwaard dobos a közelmúltban

1992 különösen termékeny év volt a holland csapatok számára, hiszen az év további részében olyan alkotások jöttek még ki, mint a False (Gorefest), a Realms of Ecstasy (Thanatos), illetve a Last One on Earth (Asphyx). Az sem mellékes, hogy ekkor járt csúcsra a death metal. Ahogy azt már korábban fejtegettem cikkeimben, a relatíve kis németalföldi országban komoly metal színtér jött létre a ’80-as években, ezen belül pedig elsősorban az extrém hordák kerültek be a köztudatba.

Ugyanakkor ezeket a csapatokat nagyon könnyen meg lehetett egymástól különböztetni, szó sem volt arról, hogy egymást utánozták volna. A Sinister gyökerei például a thrash metalban, valamint az amerikai death metalban keresendők; a korai Cannibal Corpse, Suffocation, Deicide, Malevolent Creation hallhatóan komoly hatást fejtett ki rájuk, legalábbis a Cross the Styx ezt sugallja.

Mike van Mastrigt énekes a kétezres években

Ami rögtön szembeötlik, az a roppant brutális, tömény, súlyos hangzás; páratlan erővel szakítanak a gitárok, és főleg a riffek alapján vonhatjuk le azt a konzekvenciát, hogy valószínűleg a korai Slayer is a zenekar nagy kedvencei közé tartozhatott. Nem vesződnek holmi dallamokkal, harmóniákkal, az instrumentális Carnificina Scelesta-t követően a Perennial Mourning-gal csapnak bele a lecsóba, és gyalulják le a gyanútlan hallgató hallójáratait.

Sohasem felejtem el azt a döbbenetet, amit az anyag az első hallás után kiváltott belőlem: csak ültem, és néztem ki a fejemből, hogy mi ez, holott már előtte is volt szerencsém néhány szélsőséges alkotáshoz. Európai mércével mérve talán a legbrutálisabb album volt, ami akkoriban megjelent, és, noha a Bolt Thrower is súlyos, illetve tömény muzsikát játszott, náluk legalább a harmóniák oldottak valamelyest a brutalitáson.

Ron Van Der Polder gitáros-basszusgitáros napjainkban

Egyébként a már említett intró és outró közé ágyazott tíz tételből öt a korábbi demókról, EP-kről származott, míg a Corridors to the Abyss a Promo EP I-en volt fenn. A zenekar ugyanakkor kényesen ügyelt arra, hogy még csak véletlenül se egy monoton, jellegtelen, ötlettelen, egydimenziós darálás, zúzás kerüljön ki a kezeik közül; több helyen (pl. Sacramental Carnage, Doomed, címadó szerzemény) nyakszaggató doom-os elemekkel, váltásokkal tűzdelik meg a dalokat, míg másutt a grind tempókat részesítik előnyben. Itt nincs kecmec, se lacafaca, csak intenzív, vérbő death metal, mintegy 39 percben elővezetve.

Az agresszivitásból, a brutalitásból ezt követően sem adtak alább (e tekintetben a Hate és az Aggressive Measures viszi el a pálmát), ahogy a minőségből sem engedtek soha, pedig tagcserékben sem szenvedtek hiányt. Talán egyedül az Afterburner-rel nem vagyok kibékülve, a többi albumukba képtelenség belekötni. Két év szünetet, kényszerpihenőt (2003–2005) követően Aad ragadta magához a mikrofont, és a csapat újfent teljes üzemmódba kapcsolt, és kétévente mindig kihoznak egy hanghordozót. Eközben pedig az énekesnek egyéb projektekre is futotta (Supreme Pain, Infinited Hate, amely manapság Weapons to Hunt néven fut).

Kétségtelen, hogy a Sinister death metal műfaj egyik bástyája, leglojálisabb, legkitartóbb alakulata, amely 25 évvel ezelőtt egy mára klasszikussá vált alkotással kezdte meg pályafutását.

A cikk szerzője: Coly 923 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*