S. D. I.: Sign of the Wicked (1988)

A ’80-as évek közepén felbukkant másodgenerációs német thrash bandák egy, maximum két lemez megjelentetése után beleálltak a földbe. Csak nagyon keveseknek adatott meg, hogy három, jobb esetben négy albumot hozzanak ki (pl. Darkness, Deathrow, Despair, Mekong Delta), és ennek a jelenségnek minden bizonnyal az volt az oka, hogy a bandák másolták az elődöket, illetve túltelítetté vált a piac.

Az S. D. I. azon kevesek közé tartozott, akik három anyaggal kedveskedtek a thrash-rajongóknak. Úgy gondolom, nem képezheti vita tárgyát, hogy közülük a második korong, a Sign of the Wicked emelkedett ki, egyben lett az együttes legnagyobb klasszikusa.

A Satan’s Defloration Incorporated-ként megismert, Osnabrückben alakult zenekar története a ’70-es évek legvégéig nyúlik vissza, ugyanis Reinhard Kruse énekes/basszusgitáros, Franck Tiesing gitáros és Ralf Maunert dobos egyaránt tagjai voltak a heavy metalt/hard rockot játszó Black Jack Co. formációnak. Sok vizet nem zavart ez a társaság, lévén, hogy csak egy demó (Demo I. – 1985), egy single (Break Out – 1986) és egy válogatáson történő szereplés (One Good Reason című daluk került fel a német Take This Song – Heart & Heavy Vol. 1-re) fűződik nevükhöz.

1986-ban döntött úgy a három muzsikus, hogy egy vadabb, gyorsabb muzsikát játszó csapatot hívnak életre, ez lett az S. D. I. (A Black Jack Co. 1991-ben szenderült jobblétre). Megalakulásuk évében rögtön a tettek mezejére is léptek, hiszen elkészítették a kizárólag promóciós célokat szolgáló, kiadóknak szétküldött négyszámos Bloodsucker demót, amelynek révén a GAMA-birodalomhoz tartozó Scratchcore-hoz kerültek, a cég pedig még ugyanabban az esztendőben piacra dobta bemutatkozásukat, a Satans Defloration Incorporated-et. Ha azt mondom, hogy debütálásuk nem volt az igazi, akkor még finoman fogalmaztam (bár a Quasimodo, a Panic in Wehrmacht, az Absolute Banger és az I Wanna Fuck Ya nagyon jó darabok), a Sign of the Wicked viszont hibátlan lett, kétéves érési, fejlődési folyamatuk egyértelmű leképezése.

Az akusztikus témával induló Comin’ Again becsapósnak hat, majd ahogy véget ér az intró, berobbannak Franck Tiesing gitárjai, Ralf Maunert pörgetései és egy elementáris speed nóta kerekedik ki belőle. A vége felé lassuló, halkuló dal a kimért, hangulatos címadó szerzeménybe úszik át, hogy aztán Kruse „SDI – megamosh! SDI – megamosh! SDI – megamosh!” kiáltásával, valamint az „1-2-3-4” beszámolással kezdődő Megamosh képében egy újabb speed-gránátot engedjenek útjára.

Az ezt követő Alcohol-ban tradicionális metal alapú galoppozás tűnik fel, a Quick Shot, az Always Youth, a Killer’s Confession és a Fight szintén sebesség-centrikus speed nóták, míg a Long Way from Home a lemez laza oldalát képviseli.

Ralf Maunert elképesztő tempót diktál, ahogy Franck Tiesing is mániákusan riffel, Reinhard Kruse pedig a dohogó basszusfutamokért felel. Egyfajta nyers, punkos hozzáállás is tetten érhető a felvételekben, ugyanakkor a dallamokra, a könnyen megjegyezhető refrénekre is komoly hangsúlyt fektettek, amelyekből Kruse képzetlen, anti hangja, itt-ott rekesztései, üvöltései sem vesznek el semmit, magyarán, produkciója nem megy a minőség rovására. A Tom Krüger által producelt, és a stuttgarti Zuckerfabrik stúdióban felvett Sign of the Wicked hangzásába sem lehet belekötni, a végeredményen nem lehet fogást találni, egyszóval az S. D. I. egy klasszikust tett le 1988-ban a metal zene asztalára.

Sajnos ezzel a lendülettel a puskapor is elfogyott, mert az 1989-es Mistreated már nem ütötte meg elődje színvonalát. A csapat sokat veszített nyerseségéből, lendületéből, nem beszélve arról, hogy az utolsó korongon a dalszerzést illetően már sokkal komplexebb megközelítést alkalmaztak. Ekkorra Franck Tiesing-et Rainer Rage váltotta, így az aktuális, hazánkat is érintő Európa turnén (a zalaegerszegi állomáson jelen voltam) már ő játszott a banda soraiban.

(1990-ben a spanyol Open Records kiadta a Metal Attack Vol. 2 megosztott anyagot, amelyen az S. D. I.-on kívül a Stormwitch, a Gravestone, a Tyrant, a Noisehunter és a High Tension – csupa német zenekar – szerepelt.)

Ezek után még nekiálltak egy negyedik albumnak, amelyhez rögzítettek is dalokat, de az az alkotás már nem jelent meg; az akkori szerzemények a 2005-ös, a Battle Cry Records által gondozott újrakiadásokon láttak napvilágot. A csapat 1992-ben húzta le a rolót (Jürgen Uthleb gitárossal a soraiban), majd 2014 talán legnagyobb meglepetését szolgáltatva visszatért a csatamezőre, mégpedig a Kruse–Rage–Maunert felállásban. Eredetileg csak koncertekre, fesztiválokra szólt a reunion, azonban evés közben jön meg az étvágy alapon, 2007. december 16-án kiadtak egy 100 példányszámra korlátozott demót, a Ballrun-t. Ugyancsak tavalyi történés, hogy Rainer Rage helyére Daniel Ha érkezett, míg Ralf Maunert pozícióját Christoph Olbrich vette át.

Új album tervéről, felvételéről nem tudok, a demót sem hallottam még, de a Sign of the Wicked függvényében nem gondolom, hogy a múltat meg kellene bolygatni. 33 percnyi germán speed eszencia a lemez, egy underground gyöngyszem, amely kiállta az idő próbáját. Megamosh!

A cikk szerzője: Dávid László 727 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*