Vannak lemezek, amelyekről nem feltétlenül lehet/kell hosszas elemzésekbe bocsátkozni. Főleg akkor, ha az ember rápillant a kiadó nevére. Amennyiben doom metalról beszélünk, akkor a cseh Doomentia Records-ot és a német The Church Within Records-ot kell elsőként megemlíteni, mint a műfaj életben tartóit, a zenekaroknak otthont adó fellegvárait. Utóbbi ráadásul a klasszikus, 1994-es The Obsessed album alapján vette fel a nevét.
A 2010-ben, Oslóban alakult zenekart három fiatal, lelkes, zenefanatikus hozta össze, akik a Purple Hill Witch-csel a tradicionális doom metal oltárán kívánnak áldozni. Diszkográfiájukból (Doomstone Blues demó – 2011, Alchemy 7” EP – 2013, Purple Hill Witch – 2014) az derül ki, hogy a bandát komolyan veszik, ugyanakkor a tagok egyéb csapatokban is érdekeltek, amelyek a Purple Hill Witch-étől eltérő zenei világot képviselnek. A legénységet a kezdetektől ugyanaz a tagság alkotja, azaz Andreas Schafferer basszusgitáros (Spectral Haze), Øyvind Kvam dobos (Condor, Pulsar) és Kristian Ingvaldsen gitáros/énekes (Flight, Pulsar).
Valószínűleg nem fogom túl bő lére ereszteni ezt az írásomat, már csak azon okból kifolyólag sem, hogy ezt a lemezt nem kell ötvenötször meghallgatni ahhoz, hogy az ember megfogalmazza és leírja róla a véleményét, gondolatait. Miután fentebb már elárultam, hogy milyen irányzattal állunk szemben, csak annyit kell hozzátennem, hogy a szerzemények Kristian Ingvaldsen témái, hangszerének megszólalása az ős Black Sabbath-ot, Pentagram-ot és St. Vitust idézik; koszos, nyers hangzása van a végeredménynek.
A nyitó, egyben a korong leghosszabb szerzeményében, a Ghouls in Leather-ben a Trouble-ra hajazó gyorsabb, zakatolós részek, illetve orgona is felbukkan, és a többi dal is a fentebb említett triász munkásságát szem előtt tartva, „bevált recept” alapján íródott. Hozzáteszem, hogy a muzsika jellege, hangulata a zseniális kanadai Blood Ceremony-t juttatta még eszembe, míg Kristian Dan „Fodde” Fondeliust idéző hangja, és itt-ott a muzsika révén a Count Raven neve is beugrott. Az utolsóként elhangzó Burnt Offering-ben érdekesség gyanánt harmonika hallható.
Ez a lemez egy az egyben idézi meg a ’70-es éveket; úgy gondolom, hogy esetükben szimpla főhajtásról, a mesterek előtti tiszteletadásról van szó. „Melegen ajánlott” kategória.
Leave a Reply