Opeth, Watch My Dying – Budapest, E-Klub, 2004. március 3.

Nem voltunk elkényeztetve Opeth-koncertekkel akkoriban, az E-Klub-os fellépés előtt, azt hiszem, csak egyszer játszott a banda Magyarországon, talán még 1996-ban. 2004-re a svéd zenekar igen komoly népszerűségre tett szert – nem csak itthon –, szerintem ebben az időszakban voltak zeneileg a csúcson, három kedvenc lemezem ezt megelőzően látott napvilágot, mégpedig a Still Life, a Blackwater Park és a Deliverance.

Kellően magamba szívva az említett albumokat – kiegészítve az akusztikus Damnation-nel – vágtam neki, hogy élőben is hallhassak/láthassak ezekből egy remek szettet. Mivel a zenekar egyre távolodott a death metaltól, biztos voltam benne, hogy az első három korongról nem fognak játszani, és ez be is igazolódott. Biztos akadt olyan, akinek hiányérzete volt emiatt, de én teljes elégedettséggel jöttem el a koncertről. Úgy belém ivódott ez a fellépés, hogy még nagyon sokáig a fejemben pörögtek az előadott dalok, és jó ideig magam előtt láttam Mikael Åkerfeldt-et és zenekarát, ahogy a deszkákon állva muzsikáltak.

Megérkezve az esemény helyszínére egy kicsit elszontyolodtam, mert hatalmas sor állt a bejáratnál, egyből az a gondolat hasított belém, hogy lemaradok az Opeth egy részéről, és az nagy baj. A Watch My Dying-ot le is késtem, de szerencsére a főzenekarra odaértem. Szerintem nem számoltak ennyi emberrel, azért az Opeth még mindig underground együttesnek számított, ám a látogatók száma azt mutatta, hogy mégsem egészen, mert nagy volt rájuk az igény.

Ennek eredményeként a koncertteremben is óriási volt a zsúfoltság, egy tűt nem lehetett leejteni a padlóra, viszont mindenki nagyon kulturáltan viselkedett, ami pozitívum volt. Visszaemlékezve, szerintem volt egy jó kis csúszás, de aztán egyszer csak a húrok közé csapott a svéd együttes, és megállt az idő. Számomra legalábbis a világ összes időmérője megakadt, annyira kikapcsolódott bennem minden, és csak a ZENE számított. Mert amit a zenekar azon az estén előadott, nagybetűs muzsika volt.

Természetesen nem emlékszem már pontosan, hogy melyik dalok hangzottak el, viszont nemrég utána olvastam a neten, így akár hazudhatnék is, hogy ezt meg azt a számot nyomták el, de ennek egyáltalán nincs jelentősége, mert a fentebb említett négy korongról bármelyik nótát játszhatták volna, nekem mindegyik nagyon kedves, úgyhogy feleslegesnek tartom felsorolni az előadott tételeket.

Viszont abban biztos vagyok, hogy jól szólt a koncert, és kiválóan zenélt a társaság. Évek alatt nagyon összeérett a kvartett, így nem kerülhetett porszem a gépezetbe. Egymás után gördültek a jobbnál-jobb dalok, amelyek, mint tudjuk, nem a nyúlfarknyi hosszúságukról ismertek. Éppen ezért nem adtak elő sok nótát, de a koncert egyáltalán nem volt rövid. Azért még órákig tudtam volna nézni/hallgatni az Opeth zenekart, de egyszer sajnos minden véget ér.

Számomra az abszolút csúcspont a Deliverance dal második felétől volt. A számban bejön egy instrumentális kiállás, amely egyszerre komplex, hipnotikus és zúzós, ezt a témát járják körbe-körbe percekig. Nagyon szeretem ezt a részt, és a koncerten valami elképesztőt ütött. Egy pillanatra „magamhoz tértem”, és azt láttam, hogy körülöttem mindenki becsukott szemmel, teljes transzban bólogatott, tekergette a fejét. Óriási hatással volt a közönségre ez a nóta, de ez az összes előadott szerzeményről elmondható.

Rövid akusztikus blokk is volt, a Damnation lemezt megidézve, mondhatom, ez is teljesen rendben volt. Ekkor szusszanhattunk egy kicsit, de a koncert varázsa eközben sem veszett el. Mikael-ről köztudott, hogy szeret beszélni a számok között és jó humora van, ezt itt is megtapasztalhattuk, de szerencsére nem ment át stand-up fellépésbe a szövegelése. Igaz, nem mindent értettem, de néhányszor elmosolyodtam őt hallgatva.

Nagyon nagy hiányérzetem lenne, ha nem lettem volna ott ezen a koncerten, azt hiszem, életem egyik legnagyobb élménye volt az Opeth 2004-es fellépése.