Manowar: Battle Hymns (1982)

Manowar: Battle Hymns LP

Akárcsak olvasó-interjúalanyunk, Kardos Csabi, sokáig én is kazettán gyűjtöttem a zenéket. Volt ugyan egy-két tucat bakelitem is, másolt és műsoros kazettám viszont együttesen több száz. A másik dolog, hogy bár a Manowar soha nem tartozott a legnagyobb kedvenceim közé, mégis ők voltak az a zenekar, akiktől a legtöbb műsoros kazetta sorakozott a kollekciómban. A Battle Hymns-et ugyan még a rádióból vettem fel, a Sign of the Hammer-t Dávid barátom kapta Angliából, azt tőle másoltam át, ám ezeken kívül – a Warriors of the World-del bezárólag –minden műsoroson volt meg tőlük. (Azaz mégsem minden: a Hail to England első felét helykitöltőnek vették fel valamelyik másik Manowar-anyag – talán a Fighting the World – után Bacsóék, így a maradék számokat úgy kellett valakitől megszereznem.)

Ha zeneileg kellene tetszési sorrendbe állítanom Joey DeMaio-ék anyagait, könnyen lehet, hogy a bemutatkozó lemez a dobogóra sem kerülne fel. Ugyanakkor, talán a hozzá kapcsolódó emlékeim, a korszak, az érzelmi kötődésem miatt ez a Manowar-album áll a legközelebb a szívemhez.

DeMaio, Hamzik, Friedman, Adams

Minthogy Dávid Laci korábban már ismertette a csapat történetét, én csupán a Battle Hymns megszületésének közvetlen előzményeit idézném fel röviden. Joey DeMaio 1980-ban a Black Sabbath Heaven and Hell turnéjának basszusgitár- és pirotechnikusaként tevékenykedett. Az egyik angliai koncert napján, a backstage-ben ismerkedett meg Ross „the Boss” Friedman-nal, az előzenekar Shakin’ Street gitárosával („We met on English ground…”). Miután a fellépéssorozat véget ért, a két muzsikus együtt maradt, és megalapította a Manowar-t. Énekesnek a basszusgitáros barátját és korábbi osztálytársát, Eric Adams-et kérték fel. A felállás a dobos Carl Canedy-vel vált teljessé, akit azonban a következő évben Donnie Hamzik váltott.

Már első demójuk hallatán, 1981-ben leszerződtette őket a Liberty Records, így minden akadály elhárult a bemutatkozó album megjelenése elől. A mindössze bő 36 perces korongra még ráfogható, hogy az útkeresés jegyében fogant, mert bár zeneileg egységes, a dalok témáját tekintve – különösen a későbbi lemezekhez képest – meglehetősen vegyes a felhozatal. Ez mindenekelőtt az A oldal szerzeményeire igaz, amelyek közül a Death Tone a motoron való száguldás élményét állítja szembe a társadalmilag kiszolgáltatott helyzetben lévők mindennapjaival; a Fast Taker „csajozós” nóta, de abban is megjelenik a kispolgári lét kritikája; a Shell Shock pedig a vietnami háborút idézi meg.

Számomra ezek az album gyengébb pillanatai, a többi viszont maga a tömény Manowar-eszencia. A Metal Daze a kemény műfaj követőiről szól, és a Manowar egyik első himnusza. A második a „névadó” dal, amely az együttes keletkezését és hitvallását énekli meg. A Dark Avenger és a Battle Hymns pedig annak a zenei, arculati és szövegvilágnak a sziklaszilárd alapjai, amelyet a csapat az elkövetkező több mint három évtizedben felépített.

Ha zeneileg nézzük a dalokat, már a nyitónótában feltűnhet a kissé retró-ízűnek tűnő doboz-hangzás. Végül is a metal kor hajnalán, a 80-as évek elején járunk… Az album 2011-es, remaszterizált változatát nem hallottam, de az nyilván jobban szól ennél.

A lemez A oldalának csúcspontja a már említett Metal Daze, a maga hömpölygő-gördülő tempójával. Joey és Ross már itt is brillírozik, de teljesítményük az egész lemezen meggyőző. DeMaio – jól tudjuk – szólóhangszerként kezeli a basszusgitárt, a kezdeti időkben rendre egy-egy magánszáma is helyet kapott a lemezeken. Itt Rossini Tell Vilmos című operájának jól ismert nyitánya hangzik el, amit a bőgős olyan virtuóz módon játszik, hogy egy kicsit túl is szalad az eredeti tempón. A torzított basszus gyakorlatilag második gitárként van jelen, nemcsak alapoz, gyakran jut főszerephez is, például a Dark Avenger elején.

A „Főnök”, Ross Friedman pedig nagyon jókat penget, valamiért mégis úgy érzem, rá mintha mindig is kevesebb reflektorfény hullott volna. Teljesítményének csúcspontja érzésem szerint itt a címadó nóta gitárszólója, amelyet nem túljátszik, hanem érzéssel, hangulattal tölt meg.

A zenekar a narrátor Orson Welles-szel

A lemez B oldala egyszerűen maga a tökély. Hangulatos, ellenállhatatlan, legyen szó akár a gyorsabb Manowar-ról, amelynek refrénje kitörölhetetlenül rögzül a hallgatóban, vagy az epikus Dark Avenger-ről, amelynek líráját a nagy amerikai színész-rendező, Orson Welles hipnotikus erejű narrációja köti össze a tempósabb, harapós hangzású második résszel. Az album megkoronázásaként pedig ott van az utolsóként elhangzó címadó nóta, a Manowar-ra kezdetben ugyancsak jellemző sodró lendülettel, a „Kill! Kill!”, és a „Victory! Victory!”-kórusokkal, egy lírai középrésszel, a már említett Ross the Boss-szólóval, végül pedig a monumentális, már-már nagyzenekari lezárással.

A lemez megjelenését követően a csapat Ted Nugent előzenekaraként indult turnéra, de ez az együttműködés csupán néhány hónapig tartott. DeMaio-ék ezt követően úgy döntöttek, hogy egyedül vágnak neki albumukat népszerűsíteni. A dobos Donnie Hamzik-et egy idő után stresszelték a folyamatos fellépések, ezért úgy döntött, hogy távozik az együttesből, ami a koncertsorozatot követően meg is történt. A helyére Scott Columbus ült be a dobcucc mögé, és ezzel létre is jött a Manowar klasszikus felállása, amely aztán a következő öt stúdiólemezen játszott együtt, és 1989-ig, Ross the Boss távozásáig tartott ki.

Nem sokkal az új dobos érkezése után szakítottak kiadójukkal, és 1983-ban a jóval nagyobb Megaforce Records-hoz (Európában a Music for Nations-höz) igazoltak le, a szerződést a saját vérükkel írták alá.

A vérrel aláírt Megaforce-szerződés

Ami még ehhez a történethez kapcsolódik, hogy 2010-ben újra felvették a debütalbum dalait, és a lemez (Battle Hymns MMXI) – a címében jelölt évszámmal ellentétben – még ugyanazon év novemberében napvilágot látott. A dobok mögött ismét Donnie Hamzik ült, a Dark Avenger szöveges részét viszont – az 1985-ben elhunyt Orson Welles helyett – Sir Christopher Lee mondta fel. Egy évvel később pedig a csapat – angliai turnéján – a teljes albumot eljátszotta.

A fakardok, a bőrtangák és a hősies pózok lehet, hogy megmosolyogtatók, ám amikor megszólal a Manowar zenéje, azt bizony komolyan kell venni. Így volt ez már 1982-ben, és így van ma is, hiszen „Other bands play Manowar kill…”

A szerző: Coly 1227 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

  1. Érdekességként az újrafelvett lemezt érdemes hallgatni, de az igazi a gyenge hanzás ellenére is az eredeti Battle Hymns. Sőt, a gyengébb hangzás még a retrófílinget, a nosztalgiafaktort, az autentikusságot is növeli.
    De hangzást eltekintve igazi mesterműről van szó.
    Még nem volt Thrash Metal, Death Metal és a Black Metalt is csupán a Venom képviselte, de már ott volt a Dark Avenger szám. Orson Welles narrátorával a középrészben is zseniális, de az újrafelvett változat a Szarumán/Dukoo gróf Chrisotpher Lee-vel ugyanolyan jó.
    A címadó epikus Battle Hymn a későbbi epikus viking metal stílusteremtője (a Bathory: Blood Fire Death számában szó szerint visszatérnek egyes témák ebből az epikus műből).
    A Metal Daze pedig sokáig Manowar koncertek nyitódala volt, itt nálunk Magyarországon pedig a 80-as évekbeli metal rádióműsor főszignálja. Rossini William’s Tale basszusgitár átdolgozása pedig jól mutatja, hogy mennyire zsinálisan lehet keverni a Metalt és a komolyzenét. A Death Tone pedig egy jó kis doomos beütésű headbangelős szám.
    A Fast Taker és a Shell Shock mai füllel furcsának tűnnek, de jól mutatják honnan indult el a zenekar.

    A Dark Avenger és a Battle Hymn önmagában örökérvényű klasszikussá váltak, és zenekarok sokaságát ihlették meg, és későbbi keményebb stílusok előfutárai lettek. A Rossini feldolgozással is megelőzte a zenekar a korát, hogy már akkor klasszikus zenét dolgozott fel, amikor ez a Metal zenekarok közt még csak ritkaságba ment.

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*