Sűrű erdőbe téved, aki a stoner rock legelső képviselőit, az irányzat úttörőit igyekszik felkutatni és nevén nevezni. E mélyre hangolt, lebegős muzsika ihletői egyértelműek: mindenekelőtt a Black Sabbath és a Hawkwind, esetleg a Cream, ám a legkorábbi stoner zenekarok és albumok terén már messze nincs ekkora egyetértés. Jómagam azt gondolom, hogy a Blue Cheer 1968-as Vincebus Eruptum-át vagy az MC5 egy évvel későbbi Kick Out the Jams-ét megtenni origónak (ahogy az több helyen is felmerül) olyan, mint amikor valaki Árpád vezérig akarja visszavezetni a családfáját.
Az a stoner zene, amit mi ismerünk és szeretünk, az a hangzás és hangulat a ’90-es évek elejének terméke. Az alapkövet konkrétan 1992-re tehetjük le, ekkor jelent meg az irányzat két emblematikus csapatának, a Kyuss-nak és a Sleep-nek az az albuma – a Blues for the Red Sun és a Holy Mountain, amelyeket már egyértelműen ebbe a műfajba sorolhatunk. Ha nagyon akarjuk, ebbe a skatulyába rakhatjuk még a Monster Magnet bemutatkozó anyagát, a Spine of God-ot is, amely az Egyesült Államokban ugyancsak ebben az esztendőben (Európában egy évvel korábban) jött ki.
S hogy miért hagyom figyelmen kívül a Kyuss debütalbumát, az 1991-es Wretch-et? Kétségtelen, hogy ez is magában hordozza a stoner muzsika csíráit, ugyanakkor útkereső anyagnak gondolom, jórészt középszerű dalokkal, ráadásul nem is olyan ütős a hangzása, mint a rá következő három lemeznek. (Kyuss-fannak tartom magam, ezt a korongot viszont hosszú időre száműztem a gyűjteményemből, annyira nem tetszett. Most, amikor ezt az ismertetőt írtam, újra meghallgattam, és egész jónak találom.)
A csapat 1987-ben alakult a kaliforniai Palm Desert-ben, akkor még Katzenjammer-ként (Macskajaj – elég hülye név egy ilyen súlyos zenét játszó együttesnek. Másnaposság-ként még elmegy…). Érdekesség, hogy az első két évben még kvintettként működtek, a másodgitárosi posztot a később bőgőssé avanzsált Nick Oliveri töltötte be. Mellette énekesként John Garcia-t, gitárosként Josh Homme-ot, dobosként Brant Bjork-ot, basszusgitárosként pedig egy Chris Cockrell nevű arcot találunk.
Nevüket két évvel később (a Dungeons & Dragons játék által inspirálva, ahol Kyuss az élőhalottak ura, a férgek istene) Sons of Kyuss-ra változtatták, ez rövidült 1991-ben szimplán Kyuss-ra. Erre az időszakra Oliveri is otthagyta őket, amikor viszont Cockrell is távozott, Nick-et visszahívták, és így alakult ki az a klasszikus Garcia-Homme-Oliveri-Bjork felállás, amelyik az együttes első két albumát is jegyzi.
A második album producerének ráadásul a Masters of Reality énekes-gitárosát, Chris Goss-t sikerült megnyerniük, aki jó érzékkel nyúlt a keverőasztal pótmétereihez. A végeredmény gyakorlatilag az a sound lett, amely a következő két Kyuss-albumot, a Welcome to Sky Valley-t és az …And the Circus Leaves Town-t az irányzat legnagyobb klasszikusaivá tette.
Már a lemezt nyitó Thumb elején leeshet az állunk attól a vastag, öblös hangzástól, amelynek alapját a mélyre hangolt dobok, a dörmögő basszus és egy fúrópajzs erejével támadó gitárhangzás képezi. Homme egy egyszerű trükkel, hathúros hangszere és egy basszus-erősítő összekötésével alakította ki ezt a sound-ot, amely nemcsak a Kyuss, de egy egész irányzat védjegyévé is vált. A gitárhangzást a stúdióban természetesen több sáv feljátszásával dúsította, illetve díszítette.
Sem az album, sem maguk a dalok nem hagyományos struktúrájúak. Nincsenek kifejezetten gyors vagy lírai nóták: a két szélsőség talán az Allen’s Wrench mélyre hangolt punkos lendülete és az instrumentális Capsized akusztikus finomsága. Olyan ez a bő 50 perc, mint egyetlen nagy jammelés, mintha a muzsikusok folyamatosan improvizálnának, holott nyilván nem. A hangulatok persze változnak, a tempó is hol lassul, hol gyorsul, ám gyakorlatilag egymásba folynak a dalok.
A változatosságot a témák variálása mellett az egyes tételek szélsőségesen eltérő hossza biztosítja: a lemez leghosszabb szerzeményét, a 7 és fél perces Freedom Run-t például két percnél is rövidebb kompozíciók fogják közre. Az „utazós”, bő 6 perces Mondo Generator (amelyben Nick Oliveri eltorzított hangját halljuk) egy kicsit már túl hosszú, és így unalmas is, előtte viszont a már említett Allen’s Wrench pörög, utána pedig az albumot záró bagatell, a mindössze 4 másodperces Yeah következik.
S ha már Yeah, akkor szólnom kell Juan Garcia szerepéről is, akinek a hangja nem feltétlenül kellemes vagy slágeresen fülbemászó, viszont karakteres, messziről felismerhető. Azt viszont nem tudom, hogy ártatlan poén vagy az énekes szivatása, hogy dalszerzőként öt olyan nóta mellett tüntették fel a nevét, amelyek vagy instrumentálisak (Molten Universe, Capsized), vagy ugyanaz az egy-két szó ismétlődik bennük (Apothecaries’ Weight, 800, hogy a sóhajnyi Yeah-ről ne is beszéljünk), kvázi a szövegeiket egy óvodás is meg tudta volna írni.
Próbáltam megfogalmazni, hogy mitől kevesebb a Blues for the Red Sun, mint az utána született két lemez. Mert hogy szerintem – ha nem sokkal is, de – elmarad azoktól. Egyrészt hiányoznak róla az igazán ütős nóták. Ez alól talán egyedül az albumot nyitó Thumb jelent kivételt. Másrészt hiányzik róla az a magabiztosság, az „igen, ez az én zeném” érzése, ami a Welcome to the Sky Valley-n és az …And the Circus…-on érezhető. Itt egy kicsit még mindig tétova a csapat, becsúszik egy-két „stílusidegen” nóta, egy-két rövidebb – instrumentális – tételben materializálódó témaötlet. Nálam ezek miatt nem csillagos ötös, csupán ötös alá a Blues for the Red Sun értékelése.
Az album mind a szaksajtó, mind a rajongók részéről pozitív fogadtatásban részesült, a csapat törpe kiadója, a Dali azonban nem tudott megfelelő hátszelet biztosítani az anyagnak, amely így csupán 39 ezer példányban talált gazdára. (Lemezcégüket hamarosan fel is vásárolta az Elektra, így a zenekar a következő albumát már egy nagy kiadó égisze alatt jelentethette meg.)
Az anyag felvételeit követően a basszusgitáros Nick Oliveri távozott a csapatból, a helyére Scott Reeder (ex-Across The River, ex-The Obsessed) került. A Blues for the Red Sun-t Homme-ék a Faith No More-ral, a White Zombie-val, illetve a Danzig-gal közös turnén népszerűsítették. 1993 végén pedig a Metallica hívta meg őket előzenekarnak, Hetfield-ék ausztráliai turnéjának 9 állomására.
A folytatás az 1994-es Welcome to Sky Valley album volt (amelyet egyes források szimplán Kyuss címen tartanak számon). Itt is ugyanaz történt, mint az előző lemez esetében, annyi különbséggel, hogy a felvételeket követően Brant Bjork állt fel a dobcucc mögül, őt Reeder egykori Across The River-es zenésztársával, Alfredo Hernández-zel pótolták.
A csapat negyedik stúdióalbuma, az …And the Circus Leaves Town 1995 nyarán jelent meg, a következő év elején pedig a tagok búcsút intettek egymásnak. A folytatásról (The Desert Sessions, Queens of the Stone Age, Fu Manchu, Eagles of Death Metal, Mondo Generator, Hermano, Unida, Slo Burn, Kyuss Lives!, Vista Chino) itt most nem ejtenék szót, ahhoz ugyanis külön cikksorozatra lenne szükség.
Lehet sajnálkozni amiatt, hogy „idő előtt” búcsúztak, hogy lendületükből csupán négy stúdióalbumra futotta. Én viszont azt mondom, évről évre jobb lemezeket készítettek, és a csúcson hagyták abba. Így is kerek a történet, ennek köszönhetően születhetett meg a csapat félisten-státusza, máig tartó kultusza, és így reménykedhetünk abban, hogy egyszer újra összeáll a nagy négyes, a mikrofonnál Juan Garciával, a gitár pedig Josh Homme nyakában lóg majd.
Erre persze senki ne fogadjon nagyobb összegben, mert mint azt a basszusgitáros Scott Reeder elárulta, valamennyien benne lennének egy Kyuss reunion-ban – Josh Homme kivételével. A gitáros így nyilatkozott erről: „Rendszeresen kapunk ilyen irányú felkéréseket. Egyre több pénzt ajánlanak, de engem ez hidegen hagy. A Kyuss sem erről szólt: egy igazán mágikus dolog volt, egyszeri és megismételhetetlen, és ha lemaradtál róla, hát lemaradtál. Nekem nincs igényem az ilyen alkalmi összeborulásokra.”
Ám hogy ne adjunk fel minden reményt, 2005 decemberében – ha csak rövid időre is, de – megtörtént, amit olyan sokan várnak: a Queens of the Stone Age Los Angeles-i koncertjének ráadásblokkjában Juan Garcia is színpadra lépett, és Homme-mal vállvetve három Kyuss-nótával is (Thumb, Hurricane, Supa Scoopa and Mighty Scoop) megörvendeztette a nagyérdeműt.
Kyuss lives!
Király zenekar, király lemez.
Főleg extrém zenéket hallgatok, de a Kyuss az nálam is örök kedvenc marad. nagy tisztelet nekik, nagy tanárok!
Bár tényleg szárnypróba a Wretch, bitang jó album bizony! Formálódnak már az energiák melyek később annyira jellemzik a zenéjüket, de az is tény hogy nem egyenletes az album. Mindenképp meg kell vele ismerkedni!