Köztudott, hogy a holland bandák sosem mentek a szomszédba egy kis brutalitásért, szélsőségességért, vagy ha úgy adódott, egy kis újításért. A ’80-as évek közepétől felbukkant németalföldi bandák igen komolyan kivették a részüket az underground mozgalomból, annak kialakításából. Kétségtelen, hogy a legnagyobb neveknek, a legnépszerűbb alakulatoknak az Asphyx és a Pestilence számítottak, de például a Gorefest, a Delirium és a Sempiternal Deathreign is beírták magukat a földalatti muzsikák történelemkönyvébe.
Az 1991-ben, Harderwijkben alakult Inquisitor régi motorosnak számít a szakmában, más kérdés, hogy mennyien ismerik, kedvelik őket. Márpedig ők elég vastagon gondoskodtak arról, hogy az extrém zenék iránt rajongók felfigyeljenek rájuk. Az együttest Alex Bakker basszusgitáros, Wim van der Valk dobos, Alex Wesdijk énekes (mindhárman ex-Desultory) és Erik Sprooten gitáros (Ancient Rites) hívta életre, amely így, ebben az összetételben a Blasphemous Accusations (1992) és a Your Pain Will Be Exquisite (1993) demókat, illetve a szintén ’93-as, a Desultory-val közös Crush the Holy Church split kiadványt jelentette meg, valamint a Deluge – The First Final Judgement és – a Cry of the Christians – révén a Thrash to the Bone (Hell Spawn Tapes – 1993) válogatáson is szerepelt.
Még csak véletlenül sem mondható el róluk, hogy ne lettek volna aktívak, lelkesek, azonban bemutatkozó korongjukra egészen 1996-ig kellett várni. Ekkor már Hans Pos (ex-Scarlet, Malfunction) kezelte a basszusgitárt, így értelemszerűen, a Shiver Records által gondozott Walpurgis – Sabbath of Lust-on az ő játéka hallható. Nem tudom, hogy olvasóink közül mennyien emlékeznek erre az anyagra, de ’96-ban ennél szélsőségesebb, kegyetlenebb album nem sok volt. Sőt, nem is volt. Ha azt mondom, hogy egy gyorsabb, sebesebb Sadus-t kell elképzelni egy őrjöngő, hisztérikus hangokat kibocsátó frontemberrel az élén, akkor képben vagytok? Kis túlzással a „hallgathatatlan” kategóriába sorolandó a lemez, annak idején rengeteg embernek adta fel a leckét, nem egyszerű feladat egyvégtében végighallgatni. Mindezt pedig a keresztényellenesség, az okkultizmus, a blaszfémia köré fonódó szövegekkel fejelték meg.
Nem sokkal a korong megjelenése után Hans Pos vette át a mikrofont, Rob Oorthuis (ex-Hammerhawk) lett az új gitáros, a banda pedig feloszlott, helyesebben mondva Rob és Wim, új társakkal kiegészülve, Centurian néven folytatták pályafutásukat, egészen 2013-ig. 2014-ben látták elérkezettnek az időt, hogy erőiket újra egyesítve feltámasszák az Inquisitort, mégpedig az eredeti felállással. Az alkalmon kapva kapott a honfitárs kiadó, szerződést kötött velük, majd első lépésként 2014-ben a The Demos kompilációt dobta piacra.
Konkrét visszatérésük azonban idén szeptemberben az I Am Sick, I Must Die EP megjelentetésével történt (rajta a Pestilence Extreme Unction, valamint a Dark Angel Perish in Flames című dalának átiratával), amelyet december 1-jén követett a második lemez. Mit mondjak? Igen óvatosan közelítettem hozzá, különösen a Walpurgis – Sabbath of Lust ismeretében. Ami a legfeltűnőbb, hogy Alex Wesdijk „megszelídült”, korántsem olyan, annyira extrém az előadása, mint a ’96-os anyagon, nekem úgy tűnt, mintha hangja az ex-Living Death frontember Thorsten „Toto” Bergmannt idézné.
Ami viszont nem változott, az a sebesség- és riffcentrikus hozzállás: Erik Sprooten egyáltalán nem parancsol megállj-t ujjainak, ilyetén módon a már fentebb említett Sadus-on kívül az Exhorder, valamint a texasi Devastation ugrik be viszonyítási alapként. Hangsúlyos szerepet kapnak Alex Bakker megállás nélküli basszusfutamai, ellenben Wim van der Valk dobolása nem hat sem ötletesnek, sem változatosnak, témái kidolgozására több hangsúlyt is fektethetett volna.
Az ellenállhatatlan, gyors, sodró riff- és ritmusáradatban fel-feltűnik egy-egy lassú rész (Hammering Rusty Nails – ez a tétel a nyitó Castigate into Divine Apostle-lel egyetemben harci zajokkal indul –, Northern Goliath – Death, a Black Rose), hogy utána ismét visszatérjenek a sebes ütemek. Az I am Sick, I Must Die-t változatlan formában emelték át a single-ről, egyben ez a szerzemény, valamint az On a Black Red Blooded Cross a lemez legrövidebb, leggyorsabb darabjai. A 34 és fél perces játékidő teljesen korrekt, elegendő, a kiváló hangzással megtámogatott nóták egy remek visszatérést eredményeztek.
Bízom benne, hogy ezek után nem tűnnek el, a Hammerheart pedig rendesen odaáll mögéjük, és egy kicsit megtolja az Inquisitor szekerét. Thrash metalban 2017-ben ennek a korongnak nemigen akad párja.
Leave a Reply