Tavasszal, a Virtual Depravity kapcsán már megjegyeztem, hogy komplex death metalt megjegyezhető részekkel, elemekkel is elő lehet adni. Az a lemez mindenképpen a tavalyi esztendő egyik legjobb kiadványa volt, gyakran fordult meg a CD- lejátszómban.
Tavaly, az év vége felé közeledve újabb zenekart fedeztem fel a megjelölt stílusban, mégpedig az Inanimate Existence-t. 2011-ben, Bay Area-ban hozták össze a zenekart Ron Casey dobos, Cameron Porras gitáros/énekes, Mitch Yoesle basszusgitáros, illetve Ian Rittmaster és Joel Guernsey gitárosok. Nagyon fiatal társaságról van szó, azonban tapasztalatnak egyáltalán nincsenek híján, lévén, hogy nem tegnap kezdték a muzsikálást: olyan bandákban ténykedtek korábban, mint a Flesh Consumed, a Vaginal Discharge vagy a Descrion, ha pedig még azt is hozzáteszem, hogy Cameron és Ron élőben az Arkaik-ban segített ki, valamint hogy utóbbi a Rings of Saturn-ban is megfordult, illetve a Brain Drill nevű formáció Quantum Catastrophe című lemezén is játszott, mindenki előtt világossá válik a történet.
Ahhoz képest, hogy csak hat éve vannak együtt, több tagcsere zajlott le a soraikban, nem készítettek két albumot ugyanazzal a felállással, sőt, mindegyik kiadványukon más énekes állt a mikrofon mögött. Idei alkotásuk már a negyedik a diszkográfiájukban, amelyet viszont már nem az eddigi „otthonukként” szolgáló Unique Leader, hanem a The Artisian Era gondoz. A stílusra jellemző ismertetőjegyek értelemszerűen ezekre a dalokra is igazak; a váltások, törések nem hiányoznak a felvételekből, csakhogy az Inanimate Existence nem elégszik meg a riffek egymásra hajigálásával: ők arra törekednek, hogy a hallgató azt követően is emlékezzen a témákra, miután véget ért a 36 percnél valamivel hosszabb mű. Ezt a törekvésüket pedig egyrészt a rövid darabok, másrészt a dallamok nótákba történő injektálása révén valósítják meg.
Hangzásuk (a keverésért, maszterizálásért is felelős, a zenei rendező szerepét betöltő Zack Ohren neve eleve garanciát jelent a megszólalásra), számaik struktúrája révén adott a Virulent Depravity-vel vonandó párhuzam (azonos kiadóhoz is tartoznak), ellenben az Inanimate Existence rövidebben, dallamosabban fogalmazza meg tételeit. Kis túlzással, a hallgatóban már első hallás után rögzülnek az olyan kompozíciók, mint a nyitó Forever to Burn, az In Moonlight I Am Reborn, a The Old Man in the Meadow vagy a záró Formula of Spores, aminek pedig az a titka, hogy nem riadnak vissza a billentyűs hangszerek bevetésétől, ahogy az a Forever to Burn-ben, illetve a Blood of the Beggar-ban hallható. Borult hangulattal ruházzák fel a The Djinn-t, akusztikus pengetésekkel tarkítják a The Unseen Self-et, tehát a változatosságra is odafigyelnek. Mindenképpen ki kell emelnem a tavalyi Calling from a Dream-en bemutatkozott Scott Bradley basszusgitárost, aki az összes tételben nagyon technikás, virtuóz, pazar futamokat hoz.
Az irányzat fanatikusai tavaly sem panaszkodhattak a felhozatalra, bőven volt miből válogatniuk, ez a lemez is a műfaja egyik legjobbja lett. Ennek az alkotásnak az ismeretében, azt hiszem, előző albumaikat is sorra veszem, és beillesztem azokat a gyűjteményembe.
Leave a Reply