Ami a haláleseteket illeti, elég rendesen belekezdett az újesztendő: Claus „Bubi the Schmied” Graf-Reinholdt (Zed Yago), Chris Tsangarides, Forgács „Sancho” Péter, „Fast Eddie” Clarke, Alfred Morris III (Iron Man/Rat Salad). Függetlenül attól, hogy nem ismertem a fentebb említett személyeket, nagyon megrázott a távozásuk, és ilyenkor egyáltalán nem vagyok abban a hangulatban, hogy valami kedvcsináló, vidám muzsikát hallgassak. Eleve sokáig tart, mire magamhoz térek a melankóliából, bánatból. Miután nálam (és gondolom, legtöbbünknél) a hangulat határozza meg, hogy milyen muzsikákat hallgatok, az eltelt bő másfél hónapban doom/death anyagon kívül nem igazán fordult meg más a lejátszómban.
Tudatosan vadászok, illetve vadásztam újabb doom/death zenekarokra, így akadt az utamba ez a feröer-szigeteki csapat. A 2008-ban, a fővárosban, Tórshavnban létrejött szextett felállását tekintve az állandóságot képviseli, mivel létezésük 10 éve alatt mindössze a basszusgitáros posztján történtek változások, azok is csak kétszer: Tinna Tótudóttir (2008-2011), valamint Jenus Í Trøðini (2011-2014) után jelenleg Ísak Petersen kezeli a négyhúros hangszert.
Ami lényeges tudnivaló velük kapcsolatban, hogy Jón Aldará énekes négy éve a finn Barren Earth sorait is erősíti. Nevük egyébiránt feröeri nyelven a halott/eltűnt tengerészek vízkeresztjét/háromkirályok napját jelenti, és a Feröer-szigeteken sok történetet ismernek ilyen fajta vízkeresztekről. Az sem mellékes tényező, hogy a banda 2012-ben megnyerte a Wacken Metal Battle-t a Wacken Open Air fesztiválon. Vilst er síðsta fet EP (2010), Evst (2013), Támsins likam (2018) – eképpen fest a Hamferð diszkográfiája.
Részemről abszolút új felfedezésről, egyben új kedvencről van szó, immár három-négy napja folyamatosan hallgatom az anyagot, annyira rabul ejtett, lenyűgözött, behálózott. Monumentális, drámai eszközökkel közelítenek a műfaj felé, gyász, melankólia hatja át a szerzeményeket, amelyek a Messiah Marcolin-korszakos Candlemass-szel mutatnak hasonlóságot. Jón Aldará a mély hörgés mellett gyönyörű, szívbemarkoló, fájdalommal telített, dallamos énektémákat is hoz (Fylgisflog – ami nagyon hajaz a Samarithan-ra –, Tvístevndur Meldur), és már csak ez utóbbiak is miatt nyilvánvaló a svéd mesterekkel vont párhuzam.
Ugyanakkor arra is ügyelnek, hogy a végeredmény ne fulladjon unalomba: a hat tétel alig lépi át a 43 percet, azaz a befogadás szempontjából abszolút ideális a lemez hossza. A hagyományos, lassú, vaskos doom/death riffek (John Egholm és Theodor Kapnas gitárosok), ritmusok (Remi Johannesen dobos, Ísak Petersen basszusgitáros) mellett a Hon syndrast-ban egy rövid, gyors, black metalos tekerés bukkan fel, a Frosthvarv-ot akusztikus témákkal kezdik, a záró, majdnem 11 perces Vápn í anda pedig felteszi a koronát erre a mesterműre.
Ugyan Esmar Joensen személyében egy billentyűs is erősíti az együttes sorait, hangszere csupán a zenét színesítendő van jelen, szinte meghúzódik a háttérben. Az anyanyelvükön előadott szerzeményeikben a már fentebb említett régi történeteket mesélik el, ezáltal egyfajta érzelmi többletet, speciális, egyedi jelleget adnak a muzsikának. Értelemszerűen a hangzásba sem lehet belekötni, telten, arányosan, az irányzatnak megfelelően súlyosan szólal meg a korong.
Még csak egy hónap telt el az évból, de a death/doom műfaj már három kitűnő lemezzel (Hooded Menace, Druid Lord, Hamferð) örvendeztette meg híveit. Eddig nálam az amerikaiak, illetve a feröeriek teljesítménye viszi el a pálmát, sőt, eddig a pici északi államból származó alakulat alkotása tetszik a leginkább. Természetesen felelőtlenség lenne részemről olyan kijelentést tenni, hogy az év lemeze a Támsins Likam, de az biztos, hogy az első ötben bérelt helye lesz a végelszámolásnál.
Leave a Reply