Godflesh: Post Self (2017)

Most jött el a pillanat, amikor olvasóink és a kollégák év végi listájáról szemezgetve meghallgattam néhány albumot, és arról, amelyik bejött, ismertetőt írok. Szeretem mások kedvenceit nézegetni, mert mindig belefutok olyan lemezekbe, amelyek elnyerik a tetszésemet. Leggyakrabban azok a kiadványok keltik fel az érdeklődésemet, amelyek több zenehallgatónál is a listán tanyáznak, mert így nagyobb esélyt látok arra, hogy engem is magával ragadjon a hanghordozó. Így volt ez a Godflesh Post Self anyagával is.

Eddig csak a klasszikus bemutatkozást, a Streetcleaner-t ismertem, a többi korong valahogy kimaradt az életemből, de az újat hallva azt hiszem, vissza fogok nyúlni a korábbiakhoz, azokat is megismerni.

Úttörő. Erről a fogalomról sokaknak a „szoci” rendszer iskolai mozgalma jut eszébe, de az olyan alkotókat is ezzel a jelzővel illetjük, akik létrehoztak egy új stílust a művészetben. Gyakran csak később ismerik el alkotásukat, nem azonnal találnak értő fülekre, idő kell, amíg beérik munkájuk gyümölcse. A Godflesh zenekart stílusalapítóként szokták aposztrofálni, nevük mára fogalommá vált, az underground mozgalomban kiemelt szerepet töltenek be.

Az angol bandát 1988-ban Justin Broadrick (ének, gitár, programok) és G.C. Green (basszusgitár, programok) hozta össze, tulajdonképpen a mai napig ők ketten alkotják  a zenekart, de egy időben voltak kisegítő zenészek is mellettük. 2002-től uborkaszezon jött, de 2010-ben visszatértek hosszú pihenőjükről, és újra aktivizálták magukat.

A nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek első fele, mint tudjuk, nagy változásokat hozott a metal zene életében. Felbukkantak olyan ágai a stílusnak, amelyek elsőre idegennek hatottak, és sok fémzene-szerető egyén soha nem is tudta megkedvelni ezeket az oldalhajtásokat. Az angol együttest az indusztriális metal skatulyába gyömöszölték, de muzsikájukat egyéb behatások is érték menet közben. Mivel nem ismerem minden anyagukat, utánaolvasva, ezeket a zenei stílusokat véltem felfedezni a zenekar biográfiájában: dub, hip-hop, breakbeat, post-metal, elektronikus zene – tehát mondhatjuk, hogy egy eklektikus bandával hozott össze a sors.

Az egyik legismertebb zenei újságíró kedvenc kifejezése az „autózáshoz való zene”. Napsütés, kánikula, nyitott sportkocsi, napszemüveg, szőke csajok és ehhez valami dallamos soft-rock – ezek így együtt alkotják az említett fogalomrendszert. Na, a Post Self garantáltan nem ez a kategória. Ha vezetés közben hallgatod, vigyázz, nehogy a legközelebbi fára felcsavarodj! Mi az, ami ehhez a muzsikához inkább illene? Sötétség, hideg, szakadó eső, boszorkányok egy ütött-kopott oldsmobile hátsó ülésén. Így is lehet autózni.

Az új Godflesh anyag iszonyú nyomasztó. Nincs is kedvem mindig ezt hallgatni, de azért néha jólesik elővenni ezt a rideg és világvége-hangulatot árasztó albumot. Zenéje, koncepciója miatt ez az együttes soha nem volt és lesz a tömegek kedvence, de valamennyire érthető is, hogy sok ember gyomra nem veszi be ez a fajta extravaganciát.

Az indusztriális metal legismertebb képviselői nagyban eltérnek egymástól, mindegyiküknek egyéni arculata van, és más egyéb zenei befolyások figyelhetők meg. A Ministry többnyire sebes, a Fear Factory a death metal-lal rokon, de emellett dallamos refrénekkel teli, a Nine Inch Nails elvontan súlyos, a Godflesh – legalábbis az új lemez – lassú, kimért és rendkívül sötét, valamint szuicid atmoszférájú. Ennek a korongnak a savát-borsát a monoton dobgép, a pulzáló basszus, a disszonáns gitártémák és a morgó, dühös ének adják.

A basszusgitár kiemelt szerepet játszik, jól előre van tolva, ezáltal nyomatékosítja hangulatfokozó jellegét, időnként átvéve a szólógitár szerepét. Ennek tipikus példája a Parasite nóta, amelyben a súlyosan brummogó bőgő hangfolyamára korcs torzszülöttek bújnak elő, hogy nyomorba taszítsák a világot, de mindegyik apokaliptikus tételben vizionálható a pusztulás képe a négyhúros hangszer játékát hallva.

A gyakran belassult tempó tovább fokozza ezt az embertől idegen érzést, amelyhez furcsa hangminták párosulnak; a gitár ki-, és bekúszik, időnként riffelget, néha bizarr hangokat adagol, ezzel megerősítést nyer az a szomorú igazság, hogy zajlik a dehumanizáló folyamat. Hagyományos verze, refrén kizárva, Justin tébolyult morajfoszlányai, suttogó sorai, hangszál-kínzásai mutatják a „jó” irányt a szakadék felé.

Nincs jelentősége egyenként végigmenni a dalokon, egyetlen nagy, összefüggő, fekete massza hömpölyög közel 47 percben, amelynek hallgatása közben egyre nyomorultabbul érzi magát az ember, úgyhogy mindenki vigyázzon magára, csak saját felelősségre közelítsen az albumhoz.

Betegen írtam az ismertető nagy részét (ez sem lehet véletlen), ezalatt távol is tartottam magam a lemeztől, mert tuti, hogy még mélyebbre süllyedtem volna. Ilyen lelkiállapotban nem túl szórakoztató élmény a Post Self, de egyébként, ha olyan kedvem támad, örömmel berakom, és közben szedegetem a tüskéket a testemből.

Szép új világ.

A cikk szerzője: Zozzie 329 további cikk
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

2 Comments

Hozzászólás a(z) Plecs bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*