A ’90-es évek legelejének black metal színtere a norvég bandáktól volt hangos, akik egyszerűen letarolták, kisajátították maguknak a fekete fém szcénát. Nagyjából az történt, ami a death metal (svéd vonal), illetve a thrash metal (német hegemónia) esetében, ami később azt vonta maga után, hogy felhígult és túltelítetté vált a kínálat. Mellettük, velük egy időben svéd (Marduk, Dark Funeral, Dissection), valamint finn (Beherit, Impaled Nazarene) black metal zenekarok is felbukkantak, amelyek többé-kevésbé komoly pályát futottak be, de alapvetően a norvégokról szólt a történet.
Európa többi része véleményem szerint nem volt annyira fogékony, vevő a black metalra, bár kétségtelen, hogy tűntek fel a black metalt egyedi, speciális felfogásban tálaló formációk, gondolok itt elsősorban a görög Rotting Christ-ra, illetve Necromantia-ra, valamint a német Ungod-ra, Secrets Of The Moon-ra és Moonblood-ra. Amíg Hollandia death, death/doom színteréről vált ismertté, addig a fekete fém nem talált termékeny táptalajra a németalföldi államban. Hirtelen egyetlen holland black metal bandát sem tudnék megnevezni. Na, jó, egyet azért igen: cikkem tárgyát, a Rotterdamból származó Funeral Winds-et.
Nem kezdő alakulatról van szó, lévén, hogy a csapatot 1991-ben hívta életre Maurits „Hellchrist Xul” Jansen énekes/gitáros, Jeroen „Esteban” Lankhuizen dobos és Chris „Gorgoroth” énekes, tehát bőven az elsőgenerációs vonalhoz tartoznak. Kezdetben három demót (Rehearsal – 1992, La Majeste Infernable – 1993, Resurrection… – 1994), egy EP-t (Thy Eternal Flame – 1994), egy videót (Live in Poland – 1995), illetve egy split EP-t (a japán Abigail-lel – 1995) jelentettek meg. Bemutatkozó anyagukra, a Godslayer Xul-ra 1998-ig kellett várniuk a fanatikusoknak, azonban ezt követően sem szakadtak meg az igyekezettől: folyamatos volt a jövés-menés a csapatban, két promo (2001, 2002) és a honfitárs Inferi-vel közös split EP (2003) következett a sorban, majd 2004-ben került forgalomba a második album, a Koude Haat.
Fogalmam sincs, hogy milyen szisztéma alapján dolgozik a Funeral Winds, mivel 2004-ben további két kiadvánnyal (Screaming for Resurrection… válogatás, Black Metal Against the World split az amerikai Leviathan-nal, az olasz Ad Hominem-mel és a német Eternity-vel) rukkoltak elő, 2007-ben jött ki harmadik lemezük, a Nexion Xul – The Cursed Bloodline, aztán hosszú, néma csendbe burkolóztak. Annyi bizonyos, hogy nem oszlottak fel, de új szerzeményeket csak 2015-ben tártak a nagy nyilvánosság elé, a Sekhmet 7” EP formájában, valamint ebben az esztendőben csatlakozott a főnökhöz a Kvltist sorait is erősítő M. Z. Inversus dobos, igaz, szigorúan csak session jelleggel. (Menet közben azért két kompiláción is helyet kaptak: a 2008-as The Wine of Satan: Volume II-n a The King of Tyre című daluk szerepelt, a 2014-es Oud & Bezeten-en pedig a Koude Haat koncertverziója.)
Miután régi vágású black metal bandáról van szó (mindig is utáltam a true vs. non true hozzállást), esetükben a billentyűs hangszerek, a szimfonikus, bombasztikus, teátrális megközelítés alapból kizárt. Legfrissebb albumuk, a Sinister Creed 35 és fél perce nyers, pőre black metalt tartalmaz, úgy, ahogy az jó 22-23 évvel ezelőtt dívott, amikor a csapból is fekete víz folyt Norvégiában. A zene engem valahol a korai Immortal-ra emlékeztet, annyi különbséggel, hogy a Funeral Winds mondanivalója a sátánizmus, a sötétség, a gyűlölet, a háború tematikája köré épül, szemben a norvégok fantáziavilágával (Blashyrkh), illetve a fennkölt, itt-ott a későbbi, epikus Bathory-t idéző emelkedett hangulat is hiányzik.
A hollandok „gyorsaságát”, „munkamániáját” bizonyítja, hogy a felvételek 2014 és 2017 között zajlottak Belgiumban, a Necromanteion stúdióban. Röviden, tömören, velősen tálalják nótáikat, nem vesződnek melódiákkal, agyafúrt témákkal. Szélsebes riffekre, ritmusokra építkeznek az olyan dalok, mint a nyitó, thrash-es hatásokkal fűszerezett The Road to Perdition, a Cursed is This Pantheon of Flesh, vagy az abszolút gonosz, letaglózó erejű Blood.
Féktelen száguldás ide vagy oda, azért korántsem egy összefolyó masszát képez a végeredmény, ugyanis a korong utolsó két tétele, a női éneket is felvonultató Sekhmet, illetve a Nunc et in Hora Mortis Nostrae remek doom-os témákat tartalmaz, utóbbi a mű leghosszabb darabja a maga hét és fél percével. A három évvel ezelőtti 7” EP-ről a Sinsiter Creed-et a korongra is feltették – ahogy kitűnik, címadó lett belőle –, miként a Sekhmet-et is. Brutálisan, töményen, de nem kásásan szólal meg az album, tehát produkciós szempontból sem lehet a végeredménybe belekötni.
Hosszú-hosszú idő után mondom azt egy black metal albumra, hogy tetszik, hogy jó, ráadásul abszolút előítéletektől (elvárásoktól) mentesen, tapasztalatok hiányában hallgattam végig az alkotást, mivel a hollandok korábbi műveit egyáltalán nem ismerem. A Funeral Winds remek anyagot tett le a black metal asztalára, mintegy feladva a leckét a visszatérésre készülő Immortal-nak. Műfajában, 2018-ban mindenképpen az egyik legjobb lemezről beszélünk.
vettem a fáradtságot és meghallgattam(szerencsére nem túl hosszú),de kifejezetten tetszik;főleg a dob-használat,ami kifejezetten kellemes lendületet ad az albumnak!!!