Amikor tavaly év vége felé olvastam, hogy a Druid Lord új lemezzel jelentkezik, a dátumot piros betűvel jegyeztem fel magamnak. Jelen korunk death/doom színterének – a Hooded Menace-szel egyetemben – egyik legjobb képviselőjéről van szó, azonban nem lehet róluk elmondani, hogy kiadványaikkal elkényeztették volna rajongóikat.
2010-ben, a floridai Orlandóban hozta össze a csapatot Steve Spillers dobos, Pete Slate és Ben Ross gitárosok, illetve Tony Blakk basszusgitáros/énekes, akik korábban olyan formációkban fordultak meg, mint az Equinox, az Apostasy, az Acheron, valamint az Incubus, vagyis rutinos vén rókáknak számítanak a szakmában. Megalakulásuk évében adták ki bemutatkozó lemezüket, a Hymns for the Wicked-et, ezt követően pedig 2011-ben három split EP-t – a Wooden Stake-kel, a Kaiju-val, valamint a Skeletal Spectre-vel közösen –, míg 2012-ben és 2013-ban egyaránt egy-egy 7” EP-t jelentettek meg.
Ahogy a felsorolásból kitűnik, legutóbb öt évvel ezelőtt hallattak magukról, és ez idő alatt két fontos esemény történt velük kapcsolatban: egyrészt a Hells Headbangers-hez igazoltak, másrészt Steve Spillers-t Elden Santos váltotta a dobfelszerelés mögött. Ha már fentebb említettem a finn kvintettet (a Hooded Menace-t), összehasonlítási alapként abszolút megfelelnek, azonban a Druid Lord náluk sötétebben, és talán egy picivel változatosabban vezeti elő muzsikáját. Szövegeik horror, doom, halál, szenvedés témái köré csoportosuló tematikáját gyászos, éjfekete hangulattal, atmoszférával támogatják meg, amelyhez rövid, instrumentális átvezetőket is alkalmaznak (Spells of the Necromancer, az akusztikus pengetéssel kísért Into the Crypts, Final Resting Place).
Amíg a Hooded Menace-nél a korai Paradise Lost zenei világát említettem párhuzamként, addig a Druid Lord-nál ennél változatosabb az összkép, hiszen zenéjükben a Winter, az Acheron, az Autopsy és a Bolt Thrower befolyása is tetten érhető. A brit mesterek hatása elsősorban a nyers, erősen torzított gitárok megszólalásából, illetve az itt-ott felbukkanó középtempós témákból (House of Dripping Gore, Evil That Haunts This Ground, Black Candle Séance) ered; a Murderous Mr. Hyde erőteljesen hajaz a korai Celtic Frost-ra, egészen pontosan a Procreation of the Wicked-et juttatta eszembe; míg az Autopsy hatása a gyors részekkel is operáló Last Drop of Blood-ban mutatható ki.
Hangulatfokozóként, színesítésként billentyűs hangszereket vetnek be, a gitárosok remek harmóniákat, riffeket, szólókat vezetnek elő, míg Tony Blakk előadása egy kevés black metal hatást tükröz (egykoron ő, illetve Pete Slate voltak az Acheron tagjai). Súlyosabb, brutálisabb a megszólalásuk a Hooded Menace-énél, az amerikaiak jóval lejjebb hangolták a gitárokat, és a basszusfutamok is gyomrozóbbak, dohogóbbak.
Azt hiszem, a doom/death fanatikusok idén sem panaszkodhatnak majd a felhozatalra (ahogy tavaly sem volt okuk fanyalogni), a Hooded Menace, valamint a Druid Lord kiváló minőségű, komoly színvonalú művekkel vezette be az új évet. Innentől kezdve feladták a leckét a többi, ebben a műfajban dolgozó együttesnek; nagyon nehéz dolga lesz a stílus képviselőinek, ha ezeket az anyagokat felül akarják múlni. Noha még csak az év elején járunk, death/doom-ban eddig a Grotesque Offerings az ász, a mérce.
Leave a Reply