Hiába létezik manapság az internet, a különböző portálok, az adott lemezmegjelenésekről nem mindig jutnak el a fanatikusokhoz az információk. Ennek okai feltételezésem szerint a kiadó működésében, promóciójában keresendők, illetve abban, hogy a zenekar sem érzi szükségesnek, hogy friss kiadványa eljusson az az iránt érdeklődőkhöz.
Vegyük alapul cikkem tárgyát, a brazil Diabolic Force-ot. A 2001-ben, Rio De Janeiro-ban alakult együttes tagságát az undergroundban jól ismert nevek alkotják, nevezetesen Victor „Whipstriker” Vasconcellos basszusgitáros/énekes (Atomic Roar, Whipstriker, Farscape, Virgin’ Vomit stb.), Victor Poisonhell gitáros/énekes (Atomic Roar, Farscape, Virgin’s Vomit) – egyben ők hívták anno életre a csapatot – és Hugo Golon dobos (Atomic Roar, Comando Nuclear, Cult of Horror stb.). Utóbbi új tag, elődei Adelson C. Angeldust Souza, illetve BestialKiller voltak, a korábbi anyagokon (Old School Attack EP – 2001, Prisoner of Wickedness demó – 2002, March to Calvary album – 2009) ők játszottak. Ebben a felsorolásban egyben a banda diszkográfiáját is feltüntettem, visszafogott tevékenységükre pedig minden bizonnyal egyéb elfoglaltságaik adhatnak magyarázatot (lásd egyéb zenekaraikat).
Mindez az „egy fenékkel több lovat megülni” tipikus esete, ami manapság elég gyakori jelenség az underground legmélyebb bugyraiban. Azt sem tudom megmondani, hogy melyik formációjuk élvez prioritást, mivel a Farscape négy éve, a Whipstriker pedig tavaly jelentkezett aktuális hanghordozóval, míg az Atomic Roar egy elég felejthető lemezt adott ki idén. Innen messziről, Magyarországról azt tudnám tanácsolni nekik, hogy több hangsúlyt fektessenek a Diabolic Force-ra; mellesleg sejtelmem sincs arról, hogy a nevüket a klasszikus Running Wild-nóta ihlette-e.
Esetükben a death/thrash meghatározás nem állja meg a helyét, mivel a zenekar egy az egyben a korai Venom és Bathory szellemében fogant muzsikát kínál, mégpedig tökéletesen megidézve a nagynevű, korszakalkotó elődöket. Egészen pontosan a brit trió Possessed, valamint Quorthon The Return… albumáig ástak vissza. A csattogó basszusgitár, illetve Whipstriker Cronos-t idéző hangja egyértelműen igazolja a Venommal történő összehasonlítás jogosságát, illetve az olyan tételek, mint a nyitó Satan’s Power, a Doom Child és a Seven Gates of Hell-t totálisan megidéző Cross in Fire is ezen állítás mellett törnek lándzsát.
A svéd mester kezdeti időszakát pedig többek között a Blasphemic Sound és a Volcanic Mutilation című nóták testesítik meg; egyszerű felépítésű, primitív, nyers felvételekről van szó, de a doom-osan kezdődő, majd begyorsuló Whorehouse Queen, a Black Light Damnation, illetve a záró The Circle is az ős-Bathory emlékét ápolja.
A 2015 decemberében, a Wild Sound stúdióban felvett, 2017-ben pedig ugyanott kevert, Leon Necromaniac által maszterizált anyag hangzása értelemszerűen régi vágású, maradéktalanul kielégíti az „old school” fogalmát.
Semmi kivetnivalót nem találtam a lemezben, amely egy ízig-vérig a jelen korra magasan tevő, a ’80-as évek elejének/közepének szellemiségét magán viselő alkotás. Örülnék neki, ha a jövőben több, komolyabb reklámmal, promócióval dolgoznának; biztos vagyok benne, hogy megtalálnák a táborukat, sőt, esetleg még rajongóik számát is növelnék.
Leave a Reply