Ha a Death Angel neve kerül szóba, fix, hogy mindenkinek azonnal a The Ultra-Violence vagy az Act III lemezek jutnak eszébe. Azok az anyagok „klasszikus” státuszt értek el, nem minden ok nélkül. Az öt filippínó kölyök akkorát durrantott a csapat 1987-es debütalbumával, hogy azzal már nem csak a Bay Area-i thrasherek kedvencei lettek. Technikás, okos zenéjükre felfigyelt a metal világ, így egy évre rá érkezett cikkem tárgya, a folytatás.
Az unokatesók az első album turnéja után, a tinikorból éppen csak kilépve, megváltozva tértek vissza a Berkeley-i Fantasy stúdióba, ahol az előző lemezhez hasonlóan Davy Vain irányította a munkálatokat. Ahogy Rob Cavestany, a zenekar alapító gitárosa emlékezett egy 2016-os interjúban: „Úgy éreztük, zenészként és emberként is nagyon sokat értünk, fejlődtünk azáltal, hogy a The Ultra-Violence turnéján profikkal dolgoztunk. A zenei érdeklődésünk radikálisan kitágult ebben az időszakban, és ezeket a hatásokat kombináltuk a következő anyagunkon.”
Ez természetesen hallatszik is a lemezen, a technikás játék mellett ugyanis már a dalszerzésre is igyekeztek odafigyelni a srácok. Első kislemezként sikerült is egy MTV-slágert, a Bored-ot leszállítaniuk. A szerzői fejlődés mindenképpen megfigyelhető, egyenes átmenetet képez a The Ultra-Violence technikás, speed-es thrashelése és az Act III kifinomultabb, már-már rádiós világa között.
Egy egyedi, lazább felfogású thrash lemez született, amelyen funky-s (Open Up) és hard rockos elemek is bőven megtalálhatók. Egyik kedvenc zenekaruk, a Kiss egyik dalát (Cold Gin) fel is dolgozták a lemezre. Direktebb thrash-témák (Devil’s Metal, 3rd Floor), elszállós, feelinges témázgatások (Shores of Sin – a személyes kedvencem) is jelen vannak, de még egy kis punk is helyet kapott a korongon (Why You Do This). Cavestany és unokatestvére, Gus Pepa dallamos és ügyes szólókat, riffeket szállítottak az anyagra, Dennis Pepa pedig remekelt a basszuson, ahogy Andy Galeon, a dobos csodagyerek is.
Szinte alig hallani/olvasni jó értékelést erről az albumról, annyira eklektikus, annyira más, mint az elődje. Viszont éppen ez adja a különlegességét, jelenti a csodáját. Véleményem szerint ez a lemez és az Anthrax szintén 1988-as State of Euphoria-ja indította el a thrash egyfajta lazulását, amely érezhető az 1988-1993 között kiadott lemezek többségén, és amelyek közt élmény csemegézni.
Leave a Reply