A csapat utoljára 2005-ben készített lemezt Pepper Keenan-nel; az énekes azóta megjárta a Down-t, a C.O.C.-ben pedig a mikrofont két album erejéig a bőgős Mike Dean ragadta magához (akitől nem volt idegen ez a szerep, hiszen már korábban is tett hasonlót, gondoljunk csak a zenekar Animosity albumára).
Tavaly azonban ismét helyreállt a világ rendje, „újra itt van a nagy csapat” (Keenan, Dean, Woody Weatherman és Reed Mullin), amelynek legfrissebb alkotása, az idei No Cross No Crown alaposan feladta a leckét a zenekar rajongóinak.
Egyik kollégám szerint meglehetősen lapos lett az amerikai kvartett új anyaga, így mint régi Corrosion of Conformity-fan, megpróbálom védelmembe venni az anyagot. Sajnos nincs könnyű dolgom.
Bármennyire is felfokozott várakozás előzte meg a lemezt (részemről, részünkről), el kell fogadnunk, hogy nem születik még egy Blind-, Deliverance- vagy Wiseblood-kaliberű klasszikus. Az együttes szimplán ott veszi fel a fonalat, ahol az In the Arms of God végén letette; Weatherman-ék, bár hozzák a tőlük megszokott hangzást és minőséget, meghökkentően újjal, különlegessel nem rukkolnak elő.
És talán éppen ez az anyag legnagyobb negatívuma, az igazán fogós nóták, a jó értelemben vett slágerek hiánya. Meghallgattam egyszer: semmi kiemelkedő. Még egyszer: ugyanilyen tanácstalanul álltam (ültem), és sokat elárul a lemezről, hogy elsőre leginkább a rövid, hangulatfestő, instrumentális tételek fogtak meg (négy is van belőlük).
A korongon 15 nóta kapott helyet, ami elsőre nekem egy kicsit sok volt, aztán a csaknem egyórás anyag lépésről lépésre kezdte odaadni magát. Egyre több jó pillanatnak lettem részese, újabb és újabb finomságokat vettem észre, a negyedik-ötödik hallgatásnál pedig már a fejem is bemozdult, és elégedetten headbangeltem a The Luddite által kínált ritmusra.
A gitármunka tetszik, a hangzások, riffek, váltások és szólók több ízben is el tudtak varázsolni. Mike Dean játékát viszont csak ritkán hallom ki a zenéből, és Reed Mullin sem nyújt felejthetetlen teljesítményt. Összességében úgy tűnik számomra, mintha Pepper-ék egy gitár-lemezt készítettek volna, mintha a No Cross… mindenekelőtt az ő és Woody projektje lenne. És ha már a frontembernél tartunk, Keenan hangját az első szöveges nóta verzéiben egy kicsit fakónak, erőtlennek éreztem, ám a refrénben szerencsére már a régi fényében csillogott.
A számokra rátérve, kezdeném a már említett rövid tételekkel. A Novus Deus finom ikergitárokkal és egy kissé aszimmetrikus szívverés hangjaival indítja a lemezt. Sokat ígér, és az utána következő The Luddite nem is okoz csalódást, jó húzása van. A No Cross hangulatilag és zeneileg is mintegy megelőlegezi a később sorra kerülő címadó nótát. A Matre’s Diem-ben akkusztikus gitár, a Sacred Isolation-ben pedig zongora hangja csendül fel.
Az album előzeteseként, még tavaly megjelent Cast the First Stone jó kis tempós nóta, Mullin jól pörget benne, tetszik a „szóló” és a tipikus Weatherman-es gitárhang, mégsem ezt nevezném az anyag legjobb dalának.
Jelenleg két kedvencem van a lemezről, a Wolf Named Crow, amely egy fogós alapriffel operáló, „bólogatós” tétel, és a Forgive Me, egy – C.O.C.-mértékkel mérve – szintén gyorsabb dal, amelyet nem látok a csapat koncertprogramjában, pedig – energiaszintje okán – ott lenne a helye.
Aztán vannak az „olyan, mint…” szerzemények: a Little Man nemcsak címében (vö. Simple Man) idézi meg a példakép Lynyrd Skynyrd-ot, hanem zeneileg is. Viszont nagyon jó a benne hallható gitárdallam. A lemez lassú, lírai(ként kezdődó) nótájának elejéről valószínűleg nem csak nekem jut eszembe a Black Sabbath Solitude-je. A címadó nótát – sejtelmes hangjai, sötét, félelmetes atmoszférája, mormogó éneke hallatán – pedig a Danzig negyedik albumának utolsó tételével (Demon Song) állítanám párhuzamba.
Az E.L.M. és a Son and Daughter is tempós alapriffjével szerzett nálam jó pontokat. Utóbbi azonban, amely a lemez utolsó kompozíciója, nem túl izgalmas, így egy kissé fárasztó, szerencsére Pepper-ék a végére váltanak, amivel egy kicsit felkeverik az állóvizet. Az Old Disaster és az A Quest to Believe (A Call to the Void) viszont akkor sem hiányozna, ha véletlenül lemaradt volna az albumról. Mindkettő a „korong” második felében hangzik el, így a magam részéről annyiban módosítanám kollégám kijelentését, hogy az anyag nem lapos, legfeljebb a végére laposodik el egy kicsit.
Bár elsőre-másodikra éreztem egy kisebb fajta csalódottságot, minél többet hallgatom, annál „ismerősebb”, annál jobban tetszik az anyag. Gondolatban az utolsó Keenan-nel készült album, az In the Arms of God mellé teszem a polcra.
Leave a Reply