Circus of Power: Magic & Madness (1993)

A ’90-es években számos olyan együttes létezett és alkotott maradandó műveket, amelyeket csak nehezen, vagy egyáltalán nem lehetett begyűrni a jól ismert skatulyákba. Egyedi hangzás- és zenei világot hoztak létre, majd néhány emlékezetes albumot követően megszűntek, vagy elsüllyedtek a középszerűség szürke mocsarában. Szakítottak a klasszikus heavy metal formáival, új elemeket emeltek be muzsikájukba, ugyanakkor grunge bandáknak sem nevezhetjük őket. Ilyen csapat volt például a Love/Hate, a Warrior Soul, a Mind Funk, a Saigon Kick és jelen cikkem tárgya, a Circus of Power is.

A New York-i csapat 1986-ban alakult, az első felállást Alex Mitchell énekes, Ricky Mahler és Gary Sunshine gitárosok, Craymore Stevens basszusgitáros, valamint Joey Wrecked dobos alkotta. A zenekar történetének első nagy fejezete 1995-ig tartott. Ez idő alatt a „cirkuszosok” három basszusgitárost és ugyanennyi dobost fogyasztottak el.

Bemutatkozó albumuk (Circus of Power) 1988-ban látott napvilágot, ezt előbb a Still Alive EP (1989), majd egy újabb nagylemez, az 1990-es Vices követte. Ebben az évben ők voltak a Black Sabbath előzenekara a brit csapat Tyr albumát népszerűsítő turnén. 1991-ben kiadtak egy koncertlemezt (Live at the Ritz), majd addigi lemezcégüktől, az RCA-tól egy nagyágyúhoz, a Columbia Records-hoz igazoltak, és ezzel párhuzamosan – még mindig ugyanabban az évben – átköltöztek a nyugati partra, konkrétan Los Angeles-be.

A csapat ezzel látszólag komoly támogatást kapott, és a következő album, az 1993-as Magic & Madness sikere is ezt igazolta. Ám ezt követően nem a még magasabb csúcsok következtek, hanem a feloszlás, így Mitchell-ék első nagykiadós albuma egyben a zenekar hattyúdalát is jelentette. És hiába álltak össze 2006-ban, és léteznek mind a mai napig, újabb lemezt azóta sem jelentettek meg (a tavalyi év végére ígérték, hallott róla valaki?).

Na, de térjünk vissza a lényegre! Nem ismerem a csapat valamennyi lemezét, így nem tudom, vajon a Magic & Madness-e a legjobb alkotásuk, ám ha csak ezt az egy albumot adták volna a világnak, már akkor sem zenéltek hiába.

Az anyagot három alapító tag – az énekes Mitchell, illetve a gitárosok, Mahler és Sunshine – mellett két új arc, Marc Frappier basszusgitáros és Victor Indrizzo dobos jegyzi, utóbbiak 1991-ben érkeztek a bandába.

S hogy miféle zenét rejt az album? Már a nyitó Swamp Devil is megmutatja, mire számíthatunk. A nóta slide gitárral indít, a hangzása azzal együtt kellően vastag. Jó adag southern rock és blues elegyedik benne a klasszikus, nyugati parti metalcsapatok stílusával. Egy leheletnyi Aerosmith- és Guns N’ Roses-hatás is felfedezhető benne, de az említett zenekarok muzsikájánál egy fokkal töményebb az anyag. És van egy kis grunge-os mellékíze is, de csak annyira, hogy észlelem a jelenlétét, de nem tudom pontosan beazonosítani a mibenlétét; talán leginkább a súlyos gitárriffekben érhető tetten – leginkább az Alice in Chains befolyása.

Utóbbi kapcsolatot tovább erősíti, hogy a lendületes Heaven & Hell című tételben maga Jerry Cantrell vendégszerepel, nem kevés AIC-ízt adva a nótának. A korong másik illusztris külsőse Ian Astbury, a The Cult frontembere; aki a Shine című szerzemény fényét emeli jelenlétével.

A dalok persze az efféle kollaborációk nélkül is megállnak a lábukon: vagy az emlékezetes refrén viszi el őket (Evil Woman, Poison Girl, Black Roses), vagy líraiságukban kiemelkedők (Circles, Slip Away), vagy egyszerűségükben ütősek, mint a szintén nagy kedvencem, a Mama Tequila. Szinte az összes számot felsorolhatnám, nemigen van gyenge nóta a lemezen, a Magic & Madness tényleg egy kivételesen jól sikerült alkotás.

Ennek fényében érthetetlen, hogy az együttes az anyag megjelenése után két évvel feloszlott. 2006-ban, megalakulásuk 20. évfordulóján álltak össze ismét, akkor mindössze két show erejéig. 2008-2009 környékén a Rock Candy Records megjelentette a csapat debütalbumának remaszterizált változatát. Ezt támogatandó, a zenekar – amely akkor már csupán az énekes Alex Mitchell-t és aktuális kísérőzenekarát jelentette – egyetlen koncert erejéig ismét színpadra állt.

A folytatásra egészen a közelmúltig kellett várni. Az együttes 2014-ben egy új dalhoz, a Hard Drivin’ Sister-hez, két évvel később pedig egy másik friss nótához, az American Monster-hez forgatott videóklipet. Mint említettem, 2017 végére egy új stúdióalbumot is beígértek, ám annak egyelőre se híre, se hamva. Az egyetlen érdekesség velük kapcsolatban, hogy a dobfelszerelés mögött nem kisebb név ül, mint a Kyuss-t és a Fu Manchu-t is megjárt Brant Bjork.

Persze kérdés, negyedszázaddal utolsó albumuk megjelenését követően tudnák-e hozni ugyanazt a hangulatot és lendületet, reprodukálni 1993-as anyaguk mágiáját és őrületét. Nem hiszem.