Ahogy azt már a KALÓZKODÁS rovatban kifejtettem, a holland Asphyx a demói révén alapozta meg a hírnevét az undergroundban. Ahogy arra is utaltam, hogy a bemutatkozásuk nem miattuk hiúsult meg 1990-ben. Miután a debütálás kútba esett, és Theo Loomans elhagyta a zenekart, a Pestilence-ből kirúgott Martin Van Drunen-t igazolták le a basszusgitáros/énekes posztra. Az új frontemberrel 1991-ben egy háromszámos promóciós felvételt rögzítettek, ennek révén jutottak szerződéshez, és írtak alá a Century Media-hoz, a kiadó pedig első lépésként az 1991-es In the Eyes of Death válogatáson szerepeltette az együttest, majd még ugyanazon év áprilisában piacra dobta a The Rack albumot.
Lendületben volt a csapat, folyamatosan írták a nótákat, ennek eredményeként pedig 1992-ben két kiadvánnyal, a Crush the Cenotaph EP-vel, és második lemezükkel, a Last One on Earth-szel jelentkeztek. Ahogy a The Rack esetében, utóbbi felvétele céljából is a Harrow stúdióba vonultak, ám Robert Kampf helyett ezúttal Harry Wijering ült a produceri székben.
Háttérinformációként annyit fontos megemlíteni, hogy az énektémákért felelős Van Drunen-t addigra tulajdonképpen már kitették a zenekarból. A vokálokat a basszusgitárt kezelő Ron Van Pol-lal tervezték felvenni, ugyanakkor a tagok úgy gondolták, hogy az énekrészek Martin-nal a legtökéletesebbek, így azokat megtartották, következésképpen az általa írt szövegeket is, ahogy a már Van Pol révén megírt és felénekelt témákat is.
Szubjektíven és objektíven nézve sincs különbség a The Rack, illetve a Last One on Earth között, mindkettő műfajának alapvető klasszikusa. A Pestilence Consuming Impulse albumán nyújtott teljesítményére Van Drunen szerintem itt még rátett egy lapáttal; hisztérikus, Jeff Becerra-t idéző beteg hörgése a death metal emblematikus figurájává tette őt, a hangja fogalom, védjegy a műfajban.
Hibátlan szerzeményeket vonultat fel a korong, például az M.S. Bismarck-ot, a The Krusher-t, a végén a Joop által billentyűkkel is megtámogatott címadó szerzeményt, a The Incarnation of Lust-ot, vagy az Asphyx-et (Forgotten War). A síri, doom-os részeket ezúttal sem hanyagolják, amelyek Food for the Ignorant-ben – is – tetten érhetők, míg ennek ellenpontjaként a Serenade in Lead egy végig gyors, eszelős, az előző lemezen található Wasteland of Terror szellemében fogant darab.
Eric Daniels gitárjai elképesztő súlyossággal dörrennek meg, riffjei, szólói a stílus egyik legegyedibb játékosává tették, Bob Bagchus pedig szikár, pontos, trükköktől mentes dobolással járult hozzá a végeredményhez. A korongra a Streams of Ancient Wisdom újrafelvett változatát, egyben az Asphyx talán legklasszikusabb szerzeményét is feltették. Brutális, erőteljes hangzás, nyomasztó hangulat jellemzi az anyagot, ami az összes albumukra érvényes.
Függetlenül attól, hogy a pályafutásuk nem volt mentes a tagcseréktől, azon kevés együttes közé tartoznak, amelyek karrierjük során nem adtak ki rossz lemezt. Egy hétéves szünet (2000–2007) után 2009-ben tértek vissza a Death…The Brutal Way-jel (ezt a hasonló című 7” EP előzte meg), és azóta újra, rendíthetetlenül dolgoznak, aktivitásuk nem csökken. Alkotásaik a doom/death műfaj megkerülhetetlen művei.
Leave a Reply