Ahogy azt szavazós játékunk is bizonyította, a kanadai Anvil sajnos nem tartozik a legnépszerűbb zenekarok közé. Talán még a „kultikus kedvencek” skatulyába is csak nagy nehezen férnek be; kizárólag maroknyi fanatikus kedveli őket, holott sokkal többre kellett volna vinniük annál, mint amit elértek. Értelemszerűen nem az ő hibájuk, hogy ott tartanak és olyan szinten, ahol, azonban az egyértelműen az ő érdemük – főleg az énekes-gitáros Lipsé és a dobos Robb Reineré –, hogy még mindig léteznek, nem adták fel, turnéznak és lemezeket készítenek. Egy kompromisszummentességet hírből sem ismerő alakulatról, az elpusztíthatatlanság megtestesítőiről van szó.
Röhej, de ázsiójuk, csillaguk a Sacha Gervasi forgatókönyvíró által rendezett, 2008-ban elkészült, és 2009-ben megjelent Anvil – The Story of Anvil című dokumentumfilm (ez volt amúgy az alkotó első rendezése) által emelkedett valamelyest, de aztán azzal a lendülettel alább is hagyott. Sem Lips, sem Robb Reiner nem azok az emberek, akik a sikert, a népszerűséget, a pénzt hajszolják, egyszerűen csak teszik a dolgukat, illetve csinálják azt, amihez a legjobban értenek: zenét. Heavy metal zenét. Kiváló heavy metal zenét.
’96-tól, a Plugged in Permanent-től kezdve kifejezetten belelódult a lemezkészítésbe a banda, ráálltak a nagyjából kétévenkénti lemezkiadásra, és ez akkor is igaz, ha két-két kiadványuk között három (Back to Basics – This is Thirteen, Hope in Hell – Anvil is Anvil), illetve négy esztendő (This is Thirteen – Juggernaut of Justice) telt el. Idén már a tizenhetedik anyagukat jelentették meg a vén kanadai rockerek.
Fennállásuk 45 éve alatt a Lips és Robb Reiner alkotta keménymag körül nem zajlott le kifejezetten komoly jövés-menés, a sokáig kvartettként funkcionáló zenekar (az 1988-as Pound for Pound-ig megbonthatatlan egységet alkotott a tagság Dave „Squirelly” Allison ritmusgitárossal és Ian Dickson basszusgitárossal, egyben ez tekinthető az Anvil klasszikus felállásának is) csak a 2007-es This is Thirteen-től dolgozik trióként. Valamennyi eddigi albumuk közös jellemzője, hogy mindegyik borítóján egy üllő csapódik valamibe, vagy zúz össze valamit, az újon azonban a szerszámot Lips vibrátor alakú tremolókarral ellátott Flying V-jének a nyakába építették be.
A Rhauderfehn-i Soundlodge stúdióban, Jörg Uken producer segítségével rögzített Pounding the Pavement hangzása mindenkit biztosít a felől, hogy a zenekar elemében van, nem fogyott ki az ötletekből, a jó nótákból, magyarán egy újabb remekművet készített. Természetesen egy ilyen gazdag életmű során a rajongó azt vizsgálja, hogy melyik korábbi lemezhez hasonlít az új, vonultat-e fel valamilyen újdonságot, mivel azonban az Anvil-ről van szó, utóbbi tényező alapból kizárt. Sőt, előző anyagaikhoz sem kell hasonlítgatni ezt az új dalcsokrot, mert ez az Anvil, tizenkét, vadonatúj, seggberúgós nóta füzérével.
Ami a legfeltűnőbb, hogy Lips helyenként Lemmy-sre veszi a figurát, azaz feltűnően hasonlít orgánuma a megboldogult Motörhead-főnök hangjához. Amiben persze semmi meglepő nincs, lévén, hogy a két banda között régóta fennálló barátság volt, mi több, amikor „Fast” Eddie Clarke szűrét annak idején kitették, Lemmy Lips-et kérte fel, hogy csatlakozzon a zenekarához. Az Anvilt sohasem lehetett azzal vádolni, hogy egydimenziós, sablonos albumokat készít, így az idei műre is ráhúzható a „változatos” jelző, miközben a komfortzónájukból egy percre sem lépnek ki.
A nyitó, Beatles-es, áááááá-zós kórussal kísért Bitch in the Box, az elején fúróhangot tartalmazó Doing What I Want, a málházós, doomos Smash Your Face, vagy az instrumentális címadó tétel ugyanúgy hengerelnek, ahogy a gyors, darálós, zakatolós, abszolút a korai Motörhead-et idéző számok, mint az Ego, a Rock that Shit, a Black Smoke, illetve a Warming Up. A tavalyelőtti Anvil is Anvil-en debütált Chris Robertson basszusgitárost nem szorítják a háttérbe, futamai megállás nélkül dohognak a két „főkolompos” témái mellett.
Máig megfejthetetlen titok számomra, hogy az idén áprilisban a hatodik x-et betöltő Robert Geza Reiner dobost miért nem méltatta, tartotta sokra a szakma; a ’80-as évek elején/közepén felbukkant thrash bandák ütősei rengeteget tanultak tőle és honfitársától, az Exciter-es Dan Beehler-től; ezt még talán Lars Ulrich, illetve Dave Lombardo is bevallaná. Az azonban mindenképpen elégtétel lehet számára (és Lipsnek is), hogy idén januárban első kanadai csapatként hivatalosan is beiktatták őket a Hall of Heavy Metal History-ba.
Ez (volt) az egyik olyan alkotás 2018-ban, amelyet nagyon vártam, és amelyben nem is csalódtam. Nem tudom, Lipsék hogyan csinálják, de energiából, lendületből, kiváló szerzeményekből egyszerűen nem tudnak kifogyni. Csak azt sajnálom, hogy februárban startoló Európa-turnéjuk elkerüli hazánkat.
Leave a Reply