Accuser: The Mastery (2018)

Néhány napja, teljesen véletlenszerűen, a Machine Head új anyagával egyszerre szereztem meg a címben szereplő banda legújabb lemezét (gondoltam, belehallgatok, mi bajom lehet). És hogy most nem Robb Flynn-ék produkciójáról írok, az sem véletlen… Bár a Machine Head új CD-jéről előzetesen megjelent dalokról elég rossz véleménnyel voltam, az egész lemezt meghallgatva némiképp enyhült bennem a negatív vélemény, de még így is csak a „középszerű”, az „elmegy” kategóriába sorolom az új albumukat.

Ezek után minden elvárástól mentesen kezdtem neki az Accuser új anyagának, és de jól tettem! Bevallom, számomra eddig az ismeretlen bandák táborába tartozott a német thrash brigád. És bár diszkográfiájukból kiderül, hogy már több mint 30 éve nyomják a metált, én eddig valahogy nem találkoztam a zenéjükkel. A nevüket már hallottam, de semmi több.

A zene egy igazi, jó kis lendületes cséplés 10 tételben és 50 percben. A lemez hangzása teljesen jó, minden hangszer megfelelően, tisztán, hallhatóan, erőteljesen szól, ahogy kell. A dalok stílusa sok ütem- és ritmusváltással fűszerezett, számonként 4-5 riffre épülő, hamisítatlan thrash. Szinte minden számban jó érzékkel váltogatnak a gyors, a középtempós és a lassú részek között, köszönhetően mindenekelőtt a precíz, kidolgozott dobos-teljesítménynek. A gitárriffek már első hallásra is húzósak. Persze más, ismertebb bandák játékával is vannak áthallások, például a nyitó nóta enyhe Voivod-os ízeket hordozó főriffje, vagy a több helyen is feltűnő Slayer-es gitártémák, de ez még bőven az elviselhetőség határain belül van. Külön tetszik, hogy a dobtémákból kimarad az általam egyáltalán nem kedvelt grind-os hipergyors kattogás.

A lemez minden száma megüti az elvárt színvonalat, nincs rajta rossznak mondható dal. Ha mégis ki akarnék emelni dalokat, akkor első helyen a Catacombs című vérbeli thrash tételt említeném; sodró, szélvész lendületével és egyszavas refrénjével (ami olyan jól passzol az alatta játszott gyors riffhez) elsőre megkedveltem! A már említett nyitó tétel, a Mission: Missile, My Skin, Mourning, vagy az Into the Black is erős; sőt így, többszöri hallgatás után már mindegyik számban találok olyan részeket, amelyekért érdemes újra és újra meghallgatnom az egész CD-t!

Ezek után, ha valakinek kedve támad megismerkedni az anyaggal, ne lepődjön meg, ha körülbelül a harmadik számnál heves fejrázással kísért léggitározásba kezd. Én szóltam előre!!! Jó szórakozást!

Sipy

A cikk szerzője: Sipy 53 további cikk
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*