A tavalyi is szomorú év volt, hiszen akkor vettünk végső búcsút Jimmy Bain-től, Keith Emerson-tól és Greg Lake-től, Nick Menza-tól, Rick Parfitt-tól és Mick Zane-től. 2017-ben azonban még hosszabbra nyúlt a veszteséglistánk: Vida Ferenc, Geoff Nicholls, John Wetton, Allan Holdsworth, Chris Cornell, David „Z” Zablidowsky, Chester Bennington, Martin Eric Ain, Daisy Berkowitz, Som Lajos, Chuck Mosley, Malcolm Young… és most Warrel Dane.
Minden ember számít, minden egyes távozó óriási veszteség, elsősorban a közvetlen hozzátartozóknak, másrészt – a zenészeknél maradva – a rajongóknak. Annál nagyobb a sokk, minél inkább az életünk része volt az adott muzsikus, és minél inkább egy olyan talentum hagyott itt bennünket, aki még sok kellemes perccel, dallal, koncertélménnyel ajándékozhatott volna meg bennünket.
Warrel a kedvenc énekeseim közé tartozott. Nem ő volt a „leg”, még csak nem is dobogós, de Top 10-es játékos; művészete jó ideje nagy hatással van az életemre. (És mint a műveik által halhatatlanok esetében lenni szokott, ez már örökre így is marad.)
Nem fogom magasztalni énekesi kvalitásait, hiszen azokkal mindenki tisztában van. Sem közvetlenségét, amit rajtam kívül nyilván sokan megtapasztalhattak. Inkább négy – vele kapcsolatos – emlékemet osztom meg itt, közülük három abszolút pozitív, az utolsó inkább szomorú lesz.
Első kép: 1990-ben láttam először, talán a Headbanger’s Ball-ban a Sanctuary Future Tense című dalának klipjét, amelyben egy tejfel-szőke, derékig érő hajú frontember repesztette meg operisztikus, ugyanakkor agresszív hangjával a tévéképernyő üvegét. Hajzuhataga rendre ott örvénylett a kamera objektívje előtt; ellenállhatatlan erő sugárzott belőle. Máig ez a kedvenc dalom a csapattól.
Második kép: a Nevermore zenéjét a 2010-es csillebérci Metalfest-en élveztem először élőben. Dane vörösre festett hajjal, elmaradhatatlan terepszínű „cserkészkalapjában” némileg visszafogottan mozgott, de a hangja hibátlan volt. Heart Collector című dalukért mentem, amit meg is kaptam – sok másik nagyszerű nóta kíséretében.
Harmadik kép: tavaly, szeptember 15., Dürer Kert. Mivel akkor még nem létezett a Rattle Inc.-oldal, interjúra nem volt lehetőségem, de azért elugrottam, hogy ha van rá mód, készíthessek vele egy közös fotót. Sikerült, Warrel készségesen állt be mellém, miközben feleségem lelkesen kattogtatott a fényképezőgéppel.
Negyedik kép: ugyanitt, néhány órával később, a koncerten, ahol az énekes és kísérőzenekara a teljes Dead Heart in a Dead World albumot eljátszotta. Az első sor közepén, zavarba ejtően közel álltam az énekeshez, akinek a hangjával nem volt semmi baj, a megjelenése viszont ijesztő volt. A lábai pálcika-vékonyak, a külseje pedig valahogy elhanyagoltnak tűnt. „Valami nincs rendben vele – meséltem otthon a feleségemnek – beteg vagy drogfüggő.”
Hát akkor ez volt a nagy titok: alkohol és cukorbetegség. Hány nagyszerű album, nóta, dallam volt még Dane-ben? – soha nem fogjuk megtudni. És, ahogy az egyik kommentelő írta, tényleg nem lesz már Nevermore-újjáalakulás, nem lesz negyedik Sanctuary album – legalábbis nem vele. Vagy ha lesz is, az már nem lesz az igazi: képzeljük el a Sanctuary-t, a Nevermore-t Warrel helyett valaki mással a mikrofonnál… Nem, inkább ne képzeljük el. Őt viszont egy ereje és kreativitása teljében lévő énekesként őrizzük meg emlékezetünkben, valamikor az 1990-2010 közötti időszakból (például az alábbi videók segítségével).
„Nothing is sacred when no one is saved
Nothing’s forever so count your days
Nothing is final and no one is real
Pray for tomorrow and find you’re empty still”
Future Tense:
https://www.youtube.com/watch?v=v5NCBaPE3k0
Heart Collector:
https://www.youtube.com/watch?v=sURC1O8cOzo
Enemies of Reality:
https://www.youtube.com/watch?v=S4CFZVI8t6Y
Leave a Reply