A ’80-as évek New York-i/New Jersey-i underground metal színterét a hc/punk kontra (thrash) metal ellentét jellemezte. Egyik tábor sem tudta/akarta elfogadni a másikat, a klubbulikon (esetleg az utcán) rendszeresek voltak a balhék, az atrocitások. Aztán 1985-ben a Speak English or Die-jal leomlottak (legalábbis elkezdtek leomlani) a falak a két tábor között. Amennyiben a thrash metalra fókuszálunk, megállapítható, hogy a tengerentúlon, Los Angeles és Bay Area után/mellett New York-ból (és vonzáskörzetéből) bukkant fel a legtöbb thrash banda a ’80-as években. Az Anthrax, majd az Overkill, a Whiplash, a Prime Evil, vagy a Nuclear Assault által megnyitott kapukon később olyan zenekarok léptek be, mint a Demolition Hammer, a Ripping Corpse, a Revenant, az E-X-E, a Bloodlust/Blood Feast vagy a demós szinten leragadt csapatok, mint a Deathrash, a Caligula, illetve a Deathcorps.
1985-ben, Westchester-ben Joshua Christian gitáros, valamint Lee Ervin basszusgitáros alapítottak zenekart Tokyo elnevezéssel, azonban hamar rákényszerültek a névcserére, mert ekkoriban már létezett egy Tokyo-ként bejegyzett banda, ráadásul utóbbiak meg is fenyegették a kezdő társaságot az azonos név használata miatt. A felállás akkor vált kompletté, amikor Mike Sanders énekes és Sal Dabado dobos csatlakoztak hozzájuk – igaz, ekkor még Tokyo-ként működtek.
Elkerülve a felesleges csatározásokat, perpatvart, konfliktusokat, még 1985-ben felvették a Toxik nevet. Azonban sokáig nem maradtak együtt, ugyanis egy évvel később lecserélődött a ritmusszekció: személyes okokra hivatkozva Lee Ervin elhagyta a zenekart, akinek a helyére Brian Bonini került, míg Sal Dabado egy, a Twisted Sister által felajánlott turnélehetőség okán távozott (ez azonban nem valósult meg), így a dobok mögé Tad Leger érkezett.
A megváltozott összetételű gárda első közös munkája, az 1986-os Wasteland demó keltette fel a Roadrunner (előtte Roadracer Productions) érdeklődését irántuk, és a kiadó leszerződtette a zenekart. Immáron a friss kontraktussal a zsebükben álltak neki 1987 elején, Tom Morris segítségével, bemutatkozó anyaguk felvételeinek, amely a július 7-én napvilágot látott World Circus lett (Ed Repka fantasztikus borítójába csomagolva).
Mindig is az volt a véleményem, hogy a New York-i/New Jersey-i thrash bandák – Los Angeles-i kollégáikkal egyetemben – a műfajt agresszív, brutális oldaláról közelítették meg (az Anthrax és az Overkill amolyan „kivétel erősíti a szabályt”-alapon dolgoztak), a dallamok, a finomkodás nem az ő kenyerük volt.
Éppen ezért a Toxik feltűnése valószínűleg meglepetést kelthetett New York-ban, illetve környékén, ugyanis a banda a technikára, a kiműveltségre, a fogósságra helyezte a hangsúlyt. Bár utóbbi fogalom elég relatív, a Toxik esetében valamilyen szinten megállja a helyét, még akkor is, ha Mike Sanders falzettjei (Warrel Dane-szindróma, de Flemming Ronsdorf-ot is említhetném összehasonlítási alapként) nem feltétlenül a könnyed „emésztést” segítik elő. Egy másik aspektusból viszont azt mondom, hogy hangját az együttes ismertetőjegyeként (is) lehet aposztrofálni, hiszen nem a thrash-ben megszokott mély, agresszív, erőteljes, fröcsögő stílusban adta elő a dalokat.
Zeneileg egy kiforrottabb, technikásabb Sacred Reich-ként tudnám jellemezni őket az anyagot, és noha a Toxik soraiban Josh Christian személyében csak egy gitáros nyűtte a húrokat, ez nem szabott gátat a súlyosságnak. Játékában a komplexitás ugyanúgy megmutatkozik, mint a dallamosság; a szerzeményekben pazar riffeket, ötletes, szépen kidolgozott szólókat hallhatunk tőle. Esetükben nem badarság a „progresszív” jelzőt bedobni, ugyanis a ritmusszekció fifikás, összetett alapokkal járul hozzá a szerzeményekhez, de vigyáznak arra, hogy ne essenek át a ló túloldalára, témáik nem mennek a befogadhatóság, a fogósság rovására. Különösen Brian Bonini-t emelném ki, aki helyenként jazzes hatású futamokat penget, ahogy arra a Voices ékes példaként szolgál. Úgy vélem, hogy kora egyik legalulértékeltebb játékosa volt, mindenképpen hangszere legjobb kezelői közé sorolom.
Értelemszerűen a gyors tempók vannak túlsúlyban, csak éppen – például a Whiplash-hez, a Blood Feast-hez, illetve a Nuclear Assault-hoz viszonyítva – letisztultabb, dallamosabb köntösben tálalják azokat, legyen szó a nyitó Heart Attack-ról, a zakatolós riffekkel is felvértezett Social Overload-ról, a Door to Hell-ről vagy az akusztikus részekből kibontakozó 47 Seconds of Sanity/Count Your Blessings-ről. Hangzás tekintetében sem lehet fanyalogni, mert erőteljesen, arányosan, tisztán szól a korong.
Elméletileg minden feltétel adott volt egy bizonyos fokú ismertségre, áttörésre (Európa vette a lapot), azonban mégsem így történt (nem mellékesen, szerepeltek az 1988-ban megjelent Metal Massacre IX és a Stars on Thrash, az 1989-es Now That’s What I Call Metal, illetve az 1990-es Heavy Hammer Hits II válogatásokon, valamint 1988-ban felléptek a harmadik alkalommal megrendezésre került Dynamo fesztiválon), mivel a Roadrunner sarokba szorította őket azzal, hogy ha nem válnak meg sürgősen Mike Sanders-től, fel is út, le is út, mehetnek Isten hírével.
Ezek után nem tehettek mást, mint kirúgták Sanderst, a mikrofont Charles Sabin vette át, másodgitárosként John Donnelly-t vették be; így, ötösben rögzítették következő albumukat, az 1989-ben piacra dobott Think This-t. Az elődjénél még progresszívebb, technikásabb, billentyűs hangszereket is felvonultató anyag ugyan egy fokkal sem maradt el a World Circus-tól, a zenekart semmiben nem támogatta kiadója (a King Diamond-dal közös turnét önmaguk finanszírozták), a csapat pedig – hogy kibújjon a szerződése alól – a feloszlás mellett döntött.
Ezt követően csak Tad Leger, és félig-meddig Josh Christian maradtak aktívak zeneileg, majd először 2007-ben, másodszor pedig 2013-ban döntöttek a visszatérés/újjáalakulás mellett. Napjainkban tehát a banda él és virul (az ős-tagságból egyedül Josh-sal a fedélzeten). Kiadtak egy demót (Mike Sanders-szel, 2014-ben, ő viszont azóta már távozott), és idén egy – nem túl meggyőző, modern hangzású – EP-t (sőt, ebben az esztendőben a Dynamo-n is játszottak), a harmadik albumukat pedig jövőre ígérik, azaz komolyan gondolják a folytatást. Valamilyen szinten kíváncsi leszek az anyagra, de az EP ismeretében vérmes reményeket nem fűzök hozzá.
Ettől függetlenül úgy vélem, hogy a ’80-as években forgalomba került munkái révén a Toxik kultikus státuszt vívott ki magának az undergroundban. Nem rajtuk múlott, hogy nem vitték sokkal többre, ugyanis a World Circus bőven kiállta az idő próbáját, és joggal említhetjük a klasszikusok között.
Leave a Reply