A nagy hármas, mármint a heavy metal szempontjából, a Led Zeppelin, a Black Sabbath és a Deep Purple volt. Ami aztán lehetett volna akár nagy négyes vagy ötös is a Rainbow-val és a Thin Lizzy-vel kiegészülve. Különösen utóbbi járt be hosszú utat, amíg a siker rájuk köszöntött.
Az együttest 1969-ben, Dublinban alapította Phil Lynott basszusgitáros/énekes (R.I.P.), Brian Downey dobos, Eric Bell gitáros, valamint Eric Wrixon zongorista (R.I.P.). A zenekar nevét amúgy Bell javasolta, aki nagy Eric Clapton-rajongó volt, és amikor meglátta, hogy a lassúkezű Beano-képregényt olvas egy John Mayall albumon, vett belőle egy példányt. A képregény egyik karakterét Tin Lizzie-nek hívták. Lynott úgy gondolta, hogy ez rettenetes név egy bandának, de végül beleegyezett abba, hogy használják, csupán a tin-t thin-re változtatták, mert a szavak dublini akcentussal hasonlóan hangzottak.
Az 1973-as Vagabonds of the Western World lemezig trióként funkcionáló csapatot Bell távozását követően egy rövid ideig Gary Moore (R.I.P., akkoriban Skid Row) segítette ki, majd 1974-ben csatlakoztak a zenekarhoz Scott Gorham és a skót Brian „Robbo” Robertson gitárosok. Ez a lépés fontos változást hozott a Thin Lizzy életében, ugyanis ekkor alakult ki a védjegyükké vált ikergitáros megszólalás.
Noha ez idő tájt a népszerű ír kocsmadal, a Whiskey in the Jar feldolgozása és a The Rocker révén felkerültek a brit listákra, a szélesebb körű áttörés még mindig nem adatott meg nekik. Ehhez egészen 1976-ig, a Jailbreak album megjelenéséig kellett várniuk. Az Egyesült Királyság-beli listákon a nyolcadik, az amerikai listákon pedig a tizenkettedik helyig jutó lemez nyitotta meg a Thin Lizzy előtt a kapukat, sikeres turnékat bonyolítottak le a tengerentúlon az Aerosmith-szel, a Rush-sal és a Reo Speedwagon-nal, sőt egy, a Rainbow-val közös körutat is terveztek, ez azonban Lynott hepatitisze miatt elmaradt, ami pár hónapra visszavetette őket.
Ettől függetlenül nagyon elemében volt a zenekar, mert 1976 októberében a Johnny the Fox jelent meg, egy évvel később, szeptember 2-án pedig a Bad Reputation látott napvilágot. A csapat 1977 májusától júniusáig Tony Visconti segítségével dolgozott Torontóban, de Robbo nélkül, ugyanis a heves vérmérsékletű gitáros kézsérülést szenvedett, miután 1976. november 23-án megpróbálta megvédeni barátját, Frankie Millert egy perpatvarban, a londoni Speakeasy klubban.
(A történet úgy szól, hogy Miller közösen jammelt a színpadon egy reggae bandával, a Gonzalez-zel, de részeg volt, és megsértette a Gonzalez gitárosát, Gordon Hunte-t. Hunte erre válaszul egy üveggel támadta meg Millert az öltözőben, Robertson pedig a beavatkozás következtében ütőér-, illetve idegsérüléseket szenvedett. Robertson később eltörte Hunte lábát, egy másik ember csontjait, egy harmadikat fejbe dobott, mielőtt egy üveggel fejbe vágták, és eszméletlenül esett össze.)
Robbo – a pletykákkal ellentétben – fenntartotta azt az állítását, hogy az incidens folyamán nem volt ittas, és csak ételért ment, ez azonban nem hatotta meg Lynott-ot, aki az 1977. január-márciusi, a Queen-nel közös USA-turnéra újra Gary Moore-t vette be a zenekarba. Phil a sikeres koncertek után megkérte Gary-t, hogy maradjon velük, de a gitáros visszatért csapatához, a Colosseum II.-hoz, ugyanakkor Robbo-t sem dobták ki, aki viszont bizonytalan volt a pozícióját illetően, és terveket kezdett szövögetni egy új csapatról, amelyben Jimmy Bain (R.I.P.) játszott volna basszusgitáron.
(Amúgy az amerikai turné előtt Lynott felkérte az ír gitárost, Jimi Slevine-t, hogy „próbáljon ki néhány dolgot” a Thin Lizzy-vel, ami olyan spekulációkat indított el, hogy az ex-Skid Row tag helyettesíthetné Robertsont. Köztudott, hogy Robbo a Thin Lizzy-ből történt kiebrudálása után a Wild Horses-szal és a Motörhead-del készített albumokat, előbbivel az 1980-as Wild Horses-t és az egy évvel későbbi Stand Your Ground-ot (1981), míg utóbbival az 1983-as Another Perfect Day-t.)
Mindezek után Lynott-ék hárman vonultak stúdióba, és majdnem az összes két gitárra írt témát Scott Gorham játszotta fel. „Mindig is híve voltam a bűvös körnek – emlékezett vissza később a gitáros a felvételekre. – Ha az összetörik, minden megtörik, nem igaz?” Gorham szándékosan hagyott a végére két, szólók nélküli dalt (Opium Trail, Killer Without a Cause), és meggyőzte Lynott-ot, hogy engedje meg Robertsonnak, hogy visszatérhessen a zenekarba, és felvehesse hozzájuk a szólókat. Lynott engedett, Robbo pedig Torontóba repült, hogy rögzítse a saját gitárrészeit.
Ugyanakkor Robertson kezdetben megtagadta, hogy közös levegőt szívjon a többi taggal. „Krisztusom, nem is iszok velük” – mondta ekkoriban, majd hozzátette: – Egy hétig megpróbáltam nem eljárkálni klubokba, de aztán engedtem a csábításnak.” Végül Gorham és Robertson csupán egy szerzeményben, a That Woman’s Gonna Break Your Heartban osztották meg egymás között a szólókat. „Roppant fontos lemez volt ez számunkra, mert komoly ellenszélben kellett haladunk” – emlékszik vissza Gorham. – „Ha akkor nem kapjuk össze magunkat, olyat bukunk, hogy onnan már nem lehet talpra állni.” Robbo még a Dear Lord megírásában működött közre, míg Brian Downey a címadó szerzeményhez, illetve – szintén Gorham-mel együtt – az Opium Trail-hez járult hozzá.
Úgy gondolom, hogy a Bad Reputation nem tartalmaz kiemelkedő slágereket, ugyanakkor egy egységesen magas színvonalat képvisel, a Thin Lizzy-re jellemző összes ismérvet, tehát a fogós dallamokat, a kitűnő gitárjátékot, valamint Phil Lynott érzelemgazdag előadását felvonultatja. A csapat zenéjében a folkos elemek, a pszichedelia, valamint a már említett, védjeggyé vált ikergitáros megszólalás fonódott össze a keménységgel. Igaz, ez utóbbit nem úgy kell értelmezni, mint a Black Sabbath, a Deep Purple, a Rainbow vagy a Led Zeppelin esetében, mivel a Thin Lizzy sosem képviselte azt a „szigort”, mint említett pályatársai.
Lynott hangja szintén markáns ismertetőjegyükké vált; az ír anyától és brit-guyana-i apától származó énekes szövegeire balhés gyermek-, illetve felnőttkora nyomta rá a bélyegét, amelyeket olyan emocionális töltettel prezentált, amely az akkori vokalisták közül egyértelműen kiemelte és megkülönböztette őt.
Nem hibázott a csapat, hiszen az olyan tételek, mint a Soldier of Fortune, a Bad Reputation, a Killer Without a Cause vagy a That Woman’s Gonna Break Your Heart egy kitűnő lemezt eredményeztek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Robertson egy hónappal a felvételek előtt csatlakozott újra az együtteshez – saját szavaival élve session gitárosként, Lynott szerint vendégként –, és végül három dalban szólózott, ritmusozott, illetve billentyűzött, majd hivatalosan júliusban vették vissza a zenekarba.
Megemlítem még a Dancing in the Moonlight (It’s Caught Me in Its Sptlight)-ot, valamint az Emerald-ra hajazó, borult hangulatú Downtown Sundown-t, amelyek különlegességét a bennük hallható szaxofon adja.
Ezúttal sem maradt el a siker, hiszen a korong egyrészt nagyon jól fogyott, másrészt a sikeres Dancing in the Moonlight kislemeznek köszönhetően a brit listákon a negyedik helyig kúszott fel, harmadrészt pedig az 1977-es Reading-i fesztivál headlinerjei voltak. Ezt követően még négy anyagot adtak ki – köztük a zseniális Black Rose: A Rock Legend-et és a Thunder and Lightning-ot –, majd 1983-ban feloszlottak, komoly örökséget, diszkográfiát hagyva maguk után.
Phil Lynott – 1986-ban bekövetkezett halálát megelőzően, Gary Moore-ral közösen – megírta a gitáros Run for Cover című lemezéhez (1985) az Out in the Fields-et és a Military Man-t, ezek voltak az utolsó szerzeményei. Személyében az egyik legkarizmatikusabb frontembert, egy zseniális szövegírót és előadót veszített el az egyetemes hard rock/heavy metal színtér. Dalai örökérvényűek, megkerülhetetlen klasszikusok, amelyek generációkra, zenészek sokaságára fejtettek ki felbecsülhetetlen hatást.
Leave a Reply