Soós Jessica

Dávid László: Jessica, mindenekelőtt köszöntelek a Rattle Inc. nevében! Mi a véleményed az oldalunkról? Milyen gyakran szoktad olvasni?

Soós Jessica: Nagyon szeretem olvasgatni a Rattle.Inc. infóit. Szeretem, hogy mindig nagyszerűen vélekedik a zenéről, és életben tartja azt a zenei időszakot, amit nem kellene elfelejteni.

D. L.: Elöljáróban egy rövid bemutatkozást szeretnék kérni tőled!

S. J.: Habár én magam nem vagyok zenész, az életemet szinte a kezdetektől végigkísérte a zene. Mindig is érdekelt a zeneipar másik oldala. Már 14 éves korom óta zenészek körül mozogtam, akik underground punk és metal bandákban játszottak. Később férjhez mentem Soós Gáborhoz, akivel együtt belevetettem magam a torontói zenei életbe. Nagyjából ugyanekkor egy elismert torontói hangstúdiónál találtam munkát, ahol 10 évig dolgoztam.

D. L.: Van valamilyen hobbid?

S. J.: A legjobban a családommal szeretem tölteni az időmet, de a koncertre járást is nagyon élvezem. Mindezek mellett, ha van rá lehetőségem, snowboardozom, kajakozom, szörfözöm, imádok olvasni, rövid történeteket és dalszövegeket írni.

D. L.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével?

S. J.: A legelső rockzenei élményt apámnak köszönhetem, aki szerette és így sokat hallgatta a Led Zeppelint. Kiskoromban sokszor a pincében felállított dobjának a hangjával és a harmonikájával ébresztett bennünket. 10 éves koromban a nagynéném, aki csak 11 évvel idősebb nálam, mutatta meg nekem az Iron Maident, a Judas Priest-et, Lee Aaront, Alice Coopert és a Black Sabbath-ot. Más műfajokba is próbáltam belemerülni, a pop-ba és a rap-be, de ezek nem igazan jöttek be.

Van egy mókás történetem. Ez idő tájt elmentem a helyi könyvtárba, ahová tanulni indultam. Ott hamarosan a zenei részlegen találtam magam, ahol egy Celine Dion és egy Metallica kazetta felett dilemmáztam. Belehallgattam mindkettőbe, és ott helyben elhatároztam, hogy inkább a Metallica-vonalat választom. A Metallica kazi egyébként a Ride the Lightning volt, ami a mai napig a tulajdonomban van.

D. L.: Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál? A metalon belül van-e kedvenc irányzatod, vagy mindenevő vagy?

S. J.: 13 évesen fedeztem fel a Metallica-t, a Slayer-t, a D.R.I.-t, a Sepultura-t, a Suicidal Tendencies-t, az Anthrax-et és a Pantera-t. 16 éves koromban kezdtem még extrémebb zenéket (Cannibal Corpse, Deicide, Aborted, Dying Fetus, Carcass, Morbid Angel, Napalm Death) hallgatni. A kollekciómhoz később olyan bandák is csatlakoztak, mint a Pestilence és a Suffocation. Mindig a metal volt a fontos, bár volt egy évem, amikor Vancouverbe költöztem, ahol találkoztam az ottani punk világgal.

D. L.: Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől a hideg ráz ki, amelyeket egyáltalán nem szeretsz?

S. J.: Azok a bandák, amelyek igazán hidegen hagytak, a kanadai bandák voltak, olyanok, mint a Troopers, a Triumph vagy a Voivod. Sajnálattal gondolok vissza erre, mert azóta megkedveltem őket.

D. L.: Kanadában nőttél fel. Melyik városból származol? Hogyan emlékszel vissza tinédzseréveidre?

S. J.: Toronto mellett nőttem fel, egy akkor még kisvárosban, Mississauga-ban, ami indián nyelven „A nagy folyónál élők”-et jelenti. Egy középosztálybeli családban nevelkedtem, és egy teljesen normális, nagyon unalmas közepiskolába jártam. A barátaim és én suli után találkoztunk, a hétvégéken pedig zenét hallgattunk és söröztünk. Néha bementünk Toronto belvárosába, és aláírást gyűjtöttünk különböző zenekaroktól, akik éppen ott játszottak. Annak idején könnyen lehetett találkozni zenészekkel, akik a koncertjük előtt az utcán csámborogtak. A középiskola után kiköltöztem a városomból, és Kanada jó részét bejártam a barátaimmal. Vagy busszal mentünk, vagy stoppoltunk. Olyan városokban lógtunk, mint Winnipeg, Saskatoon, Regina és Vancouver.

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy Toronto, Vancouver, Montreal és Quebec voltak a legfőbb kanadai metal központok? Szerinted Toronto kiemelkedett ezek közül?

S. J.: Igen, egyetértek azzal, hogy az említettek a metal fővárosai. Nemrég jártam Quebecben, ami tele van metalosokkal, ugyanúgy, mint a 80-as években. Mintha megállt volna ott az idő. Nagyszerű volt!

D. L.: Milyen volt a torontói klubélet a ’80-as években?

S. J.: Erről a nagynénémet kellett megkérdeznem, aki a 80-as években már volt olyan idős, hogy mindenhová bejuthatott. Számomra ez az időszak a 90-es évek voltak. Ahogy ő emlékszik, volt Toronto belvárosában egy metal club, amit Rock’n’Roll Heaven-nek hívtak. Volt egy másik híres hely is, a Sneaky Dee’s, ahol az underground metal és punk bulikat tartották. Utóbbi még mindig üzemel, habár a zene megváltozott, követve az underground újabb trendjeit. A férjem 2003 és 2005 között heti két alkalommal játszott ott a bandájával. Kanadában könnyű volt hozzáférni a metalhoz, de ha megnézzük, hogy mennyi és milyen bandákat termelt ki magából, nem lehet összehasonlítani az amerikai színtérrel. Ők az egészet egy másik szintre emelték.

D. L.: Ismertél olyan, csak demókig jutó csapatokat, mint például a Dark Legion, a Massacre, a Death Militia vagy a Lethal Presence?

S. J.: Igen, ismerem ezeket a zenekarokat, igaz, a legtöbbjüket már felnőtt koromban hallgattam.

D. L.: Kanada rengeteg meghatározó bandát adott a metal világának, többek között az Exciter-t, az Anvil-t, a Rush-t, a Voivod-ot, a Razor-t és a Sacrifice-ot, de a komolyabb áttörés a legtöbbjük számára soha nem sikerült. Szerinted mi lehetett ennek az oka?

S. J.: Azt gondolom, hogy a zene Kanadában egy kicsit megelőzte a korát, az ország ugyanis akkor még nem rendelkezett az erre az áttörésre alkalmas zeneiparral. A zenészeknek szembesülniük kellett azzal a nem profi hozzáállással, ami akkor nálunk volt. Tudok is erre néhány példát mondani. Kanadában akkoriban a populáció zöme keményen dolgozó olasz, francia, ír és angol családokból állt. Nem értették meg ezt az új, forradalmi metal mozgalmat. Nem nagyon vettek részt olyan nagy fesztiválokon, mint például a Woodstock-i vagy a többi progresszív rendezvény. Az akkor még jóval konzervatívabb Kanadában nem volt akkora vásárlóközönség sem. A kanadai alapvetően kedves nép, és valószínűleg nem akartak ebben az egészben részt venni.

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal hőskora?

S. J.: Egyetértek, de ehhez még a 90-es évek elejét is hozzávenném.

D. L.: Számodra a metal csak egy zene vagy életforma/életérzés? Mi a véleményed azokról, akik egy idő után hátat fordítanak a metalnak, és megtagadják múltjukat?

S. J.: Számomra a metal igenis életforma. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a férjemmel ez közös vonás bennünk. Nem szeretem bírálni az embereket, ezért a kérdésed második felére nem is szeretnék válaszolni, ez mindenkinek a saját ügye. Én soha nem távolodtam el innen, és aki igazán szereti ezt a zenét, ha el is ment, szerintem egy idő után úgyis visszatér.

D. L.: A szövegekkel tudsz/tudtál azonosulni? Egyáltalán foglalkozol/foglalkoztál a dalok mondanivalójával?

S. J.: Erre a kérdésre azért nem könnyű válaszolni, mert a dalszövegek igazából versek, és a mondanivalójuk mindenkire máshogy hat. Az olyan bandák szövegei, mint a Judas Priest, mindig megmozdítanak és hatnak rám. Mások, mint az Iron Maiden, nagyszerű történetmesélők, és a szövegeik számomra nagyon érdekesek. Az olyan bandák, mint a Cannibal Corpse vagy a Deicide szövegei nem igényelnek nagy odafigyelést, náluk inkább a hihetetlen zenei teljesítmény a mérvadó. Viszont mindig is szerettem a Slayer szövegeit. Igaz, hogy egy kicsit vérengzőek, de egyúttal a politikai és a világszintű problémákra is rávilágítanak.

D. L.: Az adott muzsika hangulata is fontos számodra? Mitől függ, hogy mikor mit hallgatsz?

S. J.: Otthon inkább a keményebb műfajt szeretem hallgatni, de amikor online dolgozom, akkor inkább lágyabb zenét hallgatok. Vezetés közben szeretem az Anthrax-et, a Sepultura-t és a Biohazard-ot. Amikor a barátaink átjönnek vacsorára, mindig megkérem őket, hogy válasszanak valami hallgatnivalót a rockon belül. Szeretem tudni, hogy más emberek mit szeretnek.

D. L.: Szerinted van a metalnak összetartó ereje?

S. J.: Igen, mindenképpen van. Bárki, aki ellátogat egy metal bulira, láthatja ezt. Az évek folyamán rengeteg barátot szereztem a metal ereje által.

D. L.: Melyek szerinted a legjobb női metal zenekarok, illetve női metal énekesek?

S. J.: A két kedvencem a régi Arch Enemy-énekes Angela Gossow és a Nightwish-vokalista Floor Jansen.

D. L.: Az egykori veszprémi thrash zenekar, a Mirror dobosának, Soós Gábornak vagy a felesége. Hol, mikor és hogyan ismerkedtetek meg? Szerelem volt az első látásra?

S. J.: Ez a kedvenc sztorim. Egy időben személyes okok miatt el kellett jönnöm Kanadából, és a szüleim miatt Magyarország volt a kézenfekvő választás. 1996-ban Zircen jártam, közel anyám rokonaihoz, ahol megismerkedtem Kovács Tomival (ex-Paradise Crowd, Sutcliffe, Corpus Albicans, ma Krampüs gitárosa – a szerk.), akivel a metal révén jó barátok lettünk. Ő mutatta meg nekem a Type O Negative-ot. Amikor 2000-ben visszatértem Zircre, Tomi egy bandában játszott Gáborral. Tomi meghívott az egyik próbájukra, és igen, szerelem volt az első látásra! Gábor a szoba hátsó részében tartózkodott, én pedig a közelében ültem le, hogy lássam a dob mögött játszani. Azt hiszem, még kétszer mentem vissza a próbákra, mire végre megszólított. Egyből beleestem, és így, 18 év után azt kell mondanom, hogy így volt elrendelve. Először Magyarországon éltünk együtt, aztán Kanadában, most pedig Közép-Amerikában, Costa Rica-ban.

D. L.: Tudtad, hogy Gábor egy nagyon tehetséges dobos, aki annak idején, Magyarországon a legjobbak közé tartozott?

S. J.: Tudtam róla, hogy kiváló dobos, de a Mirror-ról csak sokkal később szereztem tudomást. Gábor nagyon szerény, nem szeret dicsekedni a dolgaival. Természetesen, miután megtudtam, hogy hol játszott, erről beszélek a legtöbbet. Általában másoknak is én szoktam megemlíteni a múltját.

D. L.: Mi a véleményed a Mirror dalairól?

S. J.: Szerintem nagyon tehetséges srácok voltak, az adott körülményekhez képest, a saját korukban a legjobb minőséget produkálták. Tudom, hogy mit tettek hozzá Magyarországon a heavy metalhoz, és ezt nagyszerűnek gondolom.

D. L.: Mennyire követed a mai metal színtér történéseit? Az elmúlt 5-10 évben fedeztél fel magadnak újabb kedvenceket?

S. J.: Mindig szeretek új metal bandákat felfedezni és hallgatni. Jó tudni, hogy a fiatalok manapság is szeretik ezt a műfajt. Nemrég fedeztem fel a Whitechapel-t, holott már vagy 10 éve nyomulnak. A Fleshgod Apocalypse is nagyon heavy.

D. L.: Hogyan vélekedsz a jelenlegi metal színtérről, a lemezdömpingről? Mennyiben változott meg a szcéna a ’80-as évekhez/a ’90-es évek legelejéhez képest?

S. J.: Nem egyszerű kérdés, és nem vagyok biztos benne, hogy bárki is tudná a választ anélkül, hogy vitát generálna. Nem hiszem, hogy csupán egyetlen dolog miatt változott meg a zeneipari marketing, és csökkentek a lemezeladások a ’90-es évek végén. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Napster 1999-es létrehozása és a MySpace 2003-as indulása voltak az igazi mérföldkövei annak az új rendszernek, amit ma mindenki jól ismer. Nem titok, hogy a bandáknak manapság sokkal aktívabb kapcsolatot kell ápolniuk a tömegmédiával, annak érdekében, hogy életben maradjanak, és sokkal többet kell koncertezniük, hogy ezzel kompenzálják a gyakorlatilag zéró lemezeladás révén kieső bevételeket. Muszáj megosztaniuk magukat a YouTube-on, különben elsüllyednek.

D. L.: Jessica, nagyon szépen köszönöm a válaszaidat! Van még valami, amit az interjú végén el akarsz mondani?

S. J.: Szeretném megköszönni, hogy meginterjúvoltál, mint metal rajongót, nagyszerű élmény volt! Remélem, egy napon a férjemmel együtt én is itt tevékenykedek majd a magyar metal színtéren, Gábornak ugyanis tervei vannak ezen a téren. És remélem, hogy egy napon a fiunk, Gavin is az apja nyomdokába léphet majd!