Solstice: Solstice (1992)

Noha a ’80-as éveket, valamint a ’90-es évek legelejét tartjuk a metal csúcskorszakának, klasszikusokat kitermelő periódusának, azért akkor sem minden zenekar tudott a tűz közelébe kerülni, holott nem voltak híján tehetséges muzsikusoknak, és jókor voltak a jó helyen. Sőt, az a legszomorúbb, hogy kultikus státuszig sem jutottak, kizárólag maroknyi fanatikus ismeri ezeket a bandákat, többek között az Oppressor-t, a Hellwitch-et, vagy a Miami-ból származó Solstice-t.

Utóbbi formációt 1990-ben nem kisebb, később a szakmában, illetve szerepkörükben komoly nevet szerzett zenészek hozták létre, mint Rob Barrett gitáros/énekes, Dennis Munoz gitáros és Alex Marquez dobos, akikhez 1991-ben Greg St. John basszusgitáros (ex-Leviathan) csatlakozott. (Rögtön megemlíteném a szerencsétlen névválasztást, hiszen ugyanebben az évben Angliában is alakult egy Solstice, akik epikus doom útvonalon indultak el, valamint 1992-ben Hollandiában is, ők death/doom irányba mentek.)

Az együttes még ugyanebben az évben készítette el ötszámos demóját, amelynek alapján a Steamhammer szerződtette le őket, de mire 1992-ben megjelent a debütáló album, a négyhúros hangszert már Mark Van Erp (ex-Cynic, Monstrosity) pengette. Ilyen előzmények után vonultak a Morrisound stúdióba, Scott Burns producer felügyelete mellett, hogy bemutatkozó lemezüket rögzítsék.

A fiúk nem igazán vitték túlzásba dalszerzést, mivel a demó öt tételén kívül mindössze három friss szerzemény (mindegyiküket a Barrett/Marquez duó jegyezte), és a Carnivore S.M.D. című nótájának feldolgozása került fel az albumra. Ez a 33 perces anyag gyakorlatilag egy perc pihenőt sem engedélyez, a nyitó Transmogrified-del rálépnek a gázpedálra, és csak a végén, az Aberration utolsó hangjainál szállnak le róla. Nonstop riffzuhataggal, eszement szólókkal támad Rob Barrett és Dennis Munoz, parádézik a ritmusszekció; nem véletlenül figyelt fel a szakma annak idején Alex Marquezre, aki ezek után keresett session muzsikus lett, és olyan, mára klasszikussá vált alkotásokhoz adta a nevét, mint a Retribution, illetve a Stillborn (Malevolent Creation), vagy az Embalmed Existence (Resurrection).

Rob Barrett

Rob Barrett-re vélhetően az ezen a korongon nyújtott teljesítménye alapján csapott le a Cannibal Corpse, ugyanakkor Mark Van Erp-nek itt nem sok tér jutott képességeinek kibontakoztatásához: a Cynic demókon (Demo 1988, Reflections of a Dying World), illetve a Monstrosity Imperial Doom-ján sokkal jobban el tudta engedni fürge ujjait, mint ezen az albumon. (Véletlen egybeesés: mind a Retribution, mind az Imperial Doom 1992-ben jelent meg.)

Valahol ugyanazt a riffcentrikus, gyors thrash metalt tálalták, amit például a Demolition Hammer, esetleg az Exhorder, és noha a Solstice-t alapvetően death/thrash-ként „skatulyázzák”, halál metalból tulajdonképpen alig van a számokban. Magas fordulatszámon sorjáznak egymás után az olyan darabok, mint a Cleansed of Impurity, az Eternal Waking vagy a Plasticized, amelyek révén – visszakanyarodva a párhuzamokhoz – a Sadus is beugrik, annyi különbséggel, hogy Darren Travis-ék egyrészt basszus-orientáltabban, másrészt némileg változatosabban (értsd: több váltással) adták elő dalaikat.

Alex Marquez

Tördelt részek (Survival Reaction), gyászos hangulatú dallamok (ahogy a Netherworld kezdődik!) ugyan felbukkannak, de alapvetően a technikás megközelítésű daráról szól a lemez. Igen jó interpretálták az S.M.D.-t, az eredetihez abszolút hű, nyers változatot faragtak a nótából, ráadásul Rob Barrett Pete Steele-esre vette a figurát. Úgy gondolom, a hangzásról nem kell külön eszmecserét nyitnom: Morrisound stúdió, Scott Burns – ennyi.

Sajnos a szufla ugyanezzel a lendülettel el is fogyott a csapatból: se koncertek, se turné, 1993-1995 között inaktívak voltak, ráadásul Rob és Mark is távozott a fedélzetről, ami minden bizonnyal megroggyantotta a gépezetet. (A fentebb említett Malevolent Creation-re még egyszer azért térek ki, mert Mark Van Erp a csapat 1990-es demóján játszott, Alex, valamint Rob pedig miattuk léptek ki anyazenekarukból, és mindketten a Retribution albumon bukkantak fel.)

Az 1995-ben érkezett, elődjéhez hasonlóan kiváló Pray-en már Christian Rudes gitározott és énekelt, Garret Scott bőgőzött, de az az időszak már nem a Solstice-ról szólt: különösebben a kiadó sem támogatta őket, így 1997-ben újra lehúzták a rolót. 2000-ben egy nagyon rövid időre adtak életjelet magukról, de a konkrét, hivatalos visszatérésre csak 2007-ben került sor, csupán Dennis Munoz-zal az eredeti tagságból. A 2009-es To Dust albumukról viszont nem tudok nyilatkozni, mert nem hallottam, kizárólag annyit tudok róla, hogy nem Alex Marquez, hanem Brian Harris dobolt rajta (pazar ötlet volt a Divebomb Records részéről az első két anyagot – egy Pray remix-szel felturbózva – piacra dobni 2012-ben).

Jelenleg ott tart a történet, hogy a csapat él és virul, 2011-ben Alex Marquez visszatért Dennis Munoz mellé, akiken kívül az idén csatlakozott Marcel Salas basszusgitáros és Ryan Taylor gitáros/énekes alkotja még a tagságot (a 2015-ben kiadott, Cist-tel közös spliten még Josh Gibbs bőgőzött). Facebook-oldaluk szerint a „veteránok” új albumon dolgoznak, amely, remélem, jövőre talán alakot is ölt majd, és nem hiszem, hogy komolyat tévednének vele. Sajnálatosan alulértékelt, sokkal többre hivatott együttes.

Ui.: Ha már egyszer RxGx kollégánk aktuális listáján szerepelt…

A cikk szerzője: Dávid László 727 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*