A veteránnak számító szombathelyi Halor (a hazai pálya előnye) vette elsőként birtokba a deszkákat ezen az estén. Manapság takaréklángon működnek, túl nagy aktivitást nem mutatnak, csak néha-néha állnak össze koncertezni. Szégyen ide vagy oda, eleddig sem lemezen nem hallottam őket, sem élőben nem volt hozzájuk szerencsém, így szűz fülekkel álltam a produkciójuk elé. Tradicionális, klasszikus, európai (német) speed metalban utaznak, amelyen a korai Grave Digger, Helloween, Running Wild, Stormwitch stb. hatásai egyértelműen kimutathatók, ilyetén a muzsika azonnal utat talált hozzám.
Különösebben az sem zavart, hogy nótáik nem feltétlenül hordozzák magukon a változatosság jegyeit, ellenben a lendületes, szívből jövő előadás megfogott. Mondjuk az iram nem is lehetett kérdéses, lévén három gitárossal (Csaba Béla Gábor, Laczó Gyula, Sárközi Ádám) álltak ki, akik felváltva adták elő a szólókat. Megbízhatóan hozta az alapokat a Komondi Ádám dobos, Komondi Ákos énekes/basszusgitáros alkotta ritmusszekció; az olyan dalok, mint a Gods of War, a Welcome to Hell, a No Way Out vagy az Insomnia nem sok pihenőt engedélyeztek.
Azonban két negatívumot sajnos nem tudok, de nem is akarok elhallgatni: Ákos hangja szerintem sántított, számomra hamisnak tűnt, míg a megszólalásuk túl hangos volt, itt-ott masszaként folytak össze a hangszerek. Félreértés ne essék, nem akarom leszedni a szenteltvizet a társaságról, mert alapvetően tetszett a programjuk, csupán arra próbáltam reflektálni, hogy az énekesnek kellene még gyúrnia a hangszálaira, nem rendelkezik olyan karakteres orgánummal, mint – csak, hogy a fenti példáknál maradjak – Kai Hansen, Michael Kiske, Chris Boltendahl, Andy Mück vagy Rock ’n’ Rolf. Ettől függetlenül, ha jövő héten is fellépnének, minden bizonnyal megtekinteném őket. 10/8
Ezt követően értelemszerűen fellépő-, és egyben stílusváltás is történt. A pécsi Gylliath a true, a norvég zenekarok által inspirált black metal mellett kötelezte el magát. Első bálozósok voltunk mindketten, hiszen mind a zenekar, mind a rajongó (zsurnaliszta minőségben) most találkozott egymással először. Nem tagadom, nem én vagyok a műfaj legnagyobb híve, szakértője (igazság szerint ritkán hallgatok fekete fémet, akkor is csak olyan nagyágyúk korai munkáit, mint az Immortal, a Mayhem, a Satyricon, a Bathory, az Impaled Nazarene vagy az 1349), de amit láttam/hallottam tőlük, nagyon meggyőzött, sőt kijelenthetem, hogy maximálisan bejött.
A koncert utáni, a tagokkal folytatott beszélgetésem során leszűrtem, hogy a szimpatikus zenészeket felvonultató banda érti az általuk prezentált muzsika minden csínját-bínját (Hunor Fetus gitáros egykoron a Blizzard soraiban is pengetett, valamint Olve dobos teljesítménye előtt is le a kalappal). Az olyan tételek, mint a Burning Legions of Satan, a Finding the Path of Silence, a True Spirits of Ancient Times vagy a Crypta Luminis egyértelműen a korai Immortal, Satyricon, 1349 stb. hatásait hordozzák magukon, így aki ezeket a csapatokat kedveli, abszolút nem lő mellé a Gylliath-tal.
Arról viszont nem ők tehettek, hogy a sound esetükben sem volt a legideálisabb, ők is túl hangosak voltak, például a gitárok elnyomták a basszust. Ez azonban – számomra – nem sokat vont le a produkció értékéből, egy új rajongót köszönthetnek a személyemben, megvan bennük a potenciál, a tehetség. Remélem, hogy a lemezük is hamarosan elkészül. 10/9
Amennyiben a hazai metal zenekarok esetében a professzionalizmus fogalmát akarjuk definiálni, nálam rendszerint az elsők között jut eszembe a Sear Bliss neve. Most ne menjünk bele abba, hogy Nagy András énekes/basszusgitáros/zenekarvezető körül folyamatosan cserélődött a tagság, hogy nem készült két lemezük ugyanazzal a felállással, korongjaik minősége, színvonala, az undergroundban elért státuszuk önmagáért beszél. Halkan jegyzem meg, hogy 1996-os bemutatkozásuk, a ma már javában klasszikusként aposztrofált Phantoms a holland Mascot Records labelje, a Two Moons égisze alatt látott napvilágot. Akkoriban melyik magyar együttes tudta ezt az eredményt felmutatni?
Nem szívesen lennék András és társai helyében, amikor egy-egy koncert setlist-jét állítják össze, ugyanis – minden túlzás nélkül – gazdag életműből meríthetnek, hét albumot eleve nem kell megmagyarázni. Értelemszerűen mind zenésznek, mind rajongónak megvannak a maga kedvenc dalai, amit a bulikon el akar játszani, amit hallani akar, ezen felül pedig ott vannak az úgymond standardok, a programból kihagyhatatlan darabok. A mai műsor különlegességét az adta, hogy első ízben léptek fel szülővárosukban, Szombathelyen, így, annak rendje-módja szerint sokan tettük tiszteletünket a Végállomásban, amolyan teltházgyanús volt a buli.
Rögtön leírom azt is, hogy a jelenlegi Sear Bliss felállás roppant egységes és erős; ahogy a főnök a nekem adott interjúban kifejtette, régen volt már ilyen erős kötelék, kémia, összhang a tagok között. És való igaz: András mellett Kovács Attila és Vígh Zoltán gitárosok, Pál Zoltán harsonás, illetve „kis” Csejtey Gyula dobos az egységességet testesítették meg az este folyamán. Eleve ott indult a történet, hogy a hangzásuk gyakorlatilag hibátlan volt, amin mi, az ott jelenlévők nem lepődtünk meg, mivel a keverőpult mögött Scheer „Max” Viktor állt, és ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Arányosan, telten szólaltak meg, minden hangszert kiválóan lehetett hallani, ellentétben az első két fellépővel.
Valamivel több, mint egy órás műsorukat tulajdonképpen a Glory and Perdition, a The Arcane Odyssey, valamint a Phantoms nótái tették ki; a Grand Destiny-t egy dal képviselte, sőt egy vadonatúj tétellel (The Mirror) is megleptek bennünket. Ugyanakkor hozzá kell tennem, lövésem sincs arról, hogy a többi albumról miért nem illesztettek be egy-egy szerzeményt a műsorba, az pedig valószínűleg a perverz gondolat fogalmát meríti ki, hogy valaha is hallom élőben a kultikus The Pagan Winter demó számait, netán a kolosszális In the Shadow of Another World-öt.
Miután a zenekar lemezeit, dalait illetően ismeretlen kifejezéseknek számítanak a „rossz”, a „felesleges”, a „vállalhatatlan”, a „töltelék” stb. meghatározások, nehéz lenne bármelyik műsorra tűzött dalukat is kiemelnem. Eggyel azonban kivételt kell tennem, ugyanis a gigászi doom eposz, a Lost and not Found nagyjából egy technikai K.O.-val ért fel. Szinte most is beleborzongok, olyan hatással volt rám. Ami pedig a fentebb említett standardokat illeti, a Birth of Eternity, valamint a ráadásban elhangzott 1100 Years Ago nélkül nem létezhet Sear Bliss koncert, ráadásul ez utóbbi nóta a zenekar legfogósabb szerzeménye, kvázi slágere.
Nem vitás, a Sear Bliss jött, látott és győzött, egy még sokáig emlékezetes 75-80 percet okozva a rajongóknak. Ami engem illet, akár minden nap megnézném őket. Oh my Lord… 10/10
Leave a Reply