Samael: Hegemony (2017)

Vannak azok a zenekarok, akik ragaszkodnak az első lemezükön játszott stílusukhoz, évek alatt szinte semmit nem változnak, ugyanazt a zenét kapjuk tőlük albumról albumra. Jó, jó, azért nem egészen, mert minden együttes egy picit újít, ötleteket merít innen-onnan, de alapvetően nem tér le a megkezdett útról, legfeljebb egy kicsit lelépked, de nem kanyarodik le róla. Őket ezért szeretjük, mivel a legtöbbször tudjuk, hogy mire számíthatunk az aktuális korong megjelenésekor.

Ez talán a könnyebb alternatíva, sokkal kockázatosabb, ha egy banda lemezről lemezre új dolgokkal áll elő, folyamatosan keresi azokat a lehetőségeket, amelyekkel megreformálja a muzsikáját. Bátor vállalkozás, mert ezt nem minden zeneértő tolerálja, emiatt sok rajongót el lehet veszíteni – igaz, helyettük jöhetnek újak is. De tartsuk tiszteletben a zenészek döntését, elsősorban maguknak írják a zenét. Ha nem jön be az új irány, tegyük félre a nekünk nem tetsző kiadvány(oka)t, és reménykedjünk abban, hogy később visszatérnek ahhoz a korszakhoz, ami nekünk a „szívünk csücske” volt.

A Samael black metal együttesként indult – Worship Him, Blood Ritual, Ceremony of Opposites –, majd szövetséget kötve az elektronikával, kísérletezni kezdtek, aminek eredménye a Passage, az Eternity és a Reign of Light albumok. Dobgép, sampler, billentyűs eszközök csatasorba állításával új dimenziót nyitottak a metal-ban, ami ugyan már nem volt teljesen újdonság ebben a stílusban, de a svájciak így is az úttörők között voltak, akik bevetették ezeket a technikai eszközöket.

Azonban nem álltak itt meg, az ezt követő lemezen – Era One – már alig volt nyoma fémzenének, inkább elektronikus muzsikának könyvelhettük el játékukat. Lehet, hogy a zenekar is úgy érezte, hogy egy kicsit elvetették a sulykot, mert a Solar Soul-lal ismét keményebb húrokat pengettek. Igaz, az Era One-t tekinthetjük kísérletező projektnek is. Ezután megtörtént a visszakanyarodás a korai érához – Above –, majd a Lux Mundi albummal ismét azt a korszakot vették célba, ahol a gépies ütemek, elektro hangok mellett a metal is markánsan jelen van.

Az új album is ezt a vonalat képviseli, így kijelenthető, hogy a svájci együttes iránytűje beállt ebbe az irányba. De egy ilyen kompromisszumokat nem ismerő zenekarnál sosem tudni…

Ott tartottam, hogy örüljünk, amikor kedvenceink olyan albummal jelentkeznek, ami abban a stílusban íródott, amelyet szeretünk. Nekem a Passage-Eternity kettős a csúcs, ezért jó érzéssel hallgatom a Hegemony-t, mert a korong testvére lehetne ennek a duónak. Az Eternity utáni korongok valahogy nem igazán találtak utat hozzám, jegeltem a zenekart, de most kiolvadt a fagyasztó.

De még mielőtt bárki azt hinné, hogy hatalmas ujjongással szanaszét dicsérem a Hegemony-t, egy hiányosságra rá kell, hogy rávilágítsak. Ugyan sokat pörög a lejátszóban az album, és azt állítottam, hogy nagyban hasonlít kedvenc Samael lemezeimre, mégsem éri el egyik zsenialitását sem. Nincs annyi markáns, kiemelkedő dal, mint amennyi a korai albumokon, de azért nem vészes a helyzet, így is akad jó pár remek tétel.

Nekem az az álláspontom, hogy sosem érdemes egymáshoz hasonlítgatni a lemezeket, mindig önmagában, egyenként kell ezeket vizsgálni. És ha elvonatkoztatok az összevetésektől, újra és újra beteszem a Hegemony-t, majd elégedetten hátradőlve hallgatom. Van egy olyan furcsa „mániám” a zenehallgatással kapcsolatban, hogy bizonyos albumokat akkor sem rakom be a lejátszóba, ha megfeszülök is. Pedig tudom, hogy jó muzsika, de nincs késztetésem rá, hogy elindítsam. Az új Samael-t viszont bármikor szívesen lepörgetem. Érdekes helyzet.

Mégis milyen ez a zene, amit az új korongba belekarcoltak? Ha valaki nem ismerné Vorph-ékat, pár szóban jellemzem: élő dobbal és dobgéppel megpakolt gépies ütemekre építkező gitár és ének, ami nem tiszta, de nem is gyomorból jövő halálhörgés, olyasmi, amire azt szokták mondani, hogy gyűlölettel teli. Ezt kiegészítik szimfonikus betétek, valamint egyéb sampleres megoldások, amelyek felerősítik a sötét, nyomasztó hangulatot.

Nem tipikus a Samael-ben a refrének használata, így ezen az albumon sem nagyon található ilyesmi. Viszont különböző stílusokból eredő zenei témák, atmoszferikus elemek gazdagon díszítik a dalokat, amelyek ráadásul nagyon jellegzetesek, így ezek miatt messziről felismerhető a svájci együttes.

Nem megyek végig a számokon egyenként, mert nehéz ezeket egyesével bemutatni és boncolgatni, de kiemelem a Samael, a Rite of Renewal, a Red Planet és a Land of the Living dalokat, mert az imént felsoroltak tűnnek nekem a legkarakteresebbeknek. Plusz nem rossz a Helter Skelter Beatles-feldolgozás sem, bár egy kicsit feleslegesnek érzem. De ez nem von le semmit az album érdemeiből.

 

About Zozzie 314 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy mikrobiológiai fermentációs cégnél üzemvezető.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*