Ez volt az a zenekar, amelyik 1988-ban minden idők egyik leggyorsabb, legbrutálisabb thrash lemezét, egyben bemutatkozását jelentette meg az Illusions képében. Akkoriban úgy nyilatkoztak az alkotásról, hogy ők a Slayer 78-as fordulatszámon. De ne szaladjunk ennyire előre!
Az 1984-ben, a kaliforniai Antioch-ban létrejött zenekart Darren Travis gitáros/énekes, Rob Moore gitáros, Steve DiGiorgio basszusgitáros és Jon Allen dobos alapították, akik akkoriban 17.-18. életévüket töltötték be. (Itt jegyezném meg, hogy szinte példátlan módon 1993-ig, Rob Moore kilépéséig voltak együtt így négyen, a gitáros távozása után pedig trióban folytatták pályafutásukat.)
Semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy elkapkodták volna az undergroundban történő bemutatkozásukat, ugyanis első demójukat, a D.T.P.-t (Death to Posers) csak 1986-ban rögzítették. Ezután viszont beindultak a dolgaik, mert egy évvel később érkezett második demójuk, a Certain Death, illetve felkerültek a legendás Raging Death válogatásra, az Xecutioner (az Obituary elődje), a R.A.V.A.G.E. (belőlük az Atheist lett), a Lethal Presence, valamint a Betrayel társaságában. Ahogy a fenti album jubileuma kapcsán már kifejtettem, ennél extrémebb, undergroundabb kompiláció nem jelent meg a ’80-as években.
Hamar kihasználták a válogatáslemezben rejlő lehetőségeket, ugyanis 1988-ban önerőből, saját finanszírozásban (Sadus Records) hozták ki debütáló albumukat, a John Marshall (Metal Church, Metallica) által producelt Illusions-t. A 7 ezer példányban elkelt anyag felkeltette a Roadrunner érdeklődését, ennek eredményeként leszerződtették az együttest, így az 1990-es Swallowed in Black (ezt még megelőzte az 1989-es The Wake of Severity demó) már a kiadó égisze alatt látott napvilágot. A második korong egyértelműen a Sadus fejlődését jelezte, hiszen az anyag az Illusions dalainál összetettebb, érettebb, változatosabb szerzeményeket vonultatott fel.
A támogatást, promóciót illetően sem panaszkodhatott a társaság, lévén hogy a Sepultura-val és az Obituary-val keltek útra (S.O.S. fedőnevű turné), ezáltal sikerült a rajongók figyelmét magukra irányítani. 1991-ben átmenetileg jégre került banda, amikor Steve DiGiorgio Chuck Schuldiner (R.I.P.) oldalán a Death-ben bukkant fel (session zenészként az Autopsy Severed Survival lemezén is játszott), amit meglovagolva a Roadrunner 1991-ben, megváltoztatott borítóval, Chemical Exposure címmel CD-n, illetve kazettán újra piacra dobta az Illusions-t.
’91 nyarán kvázi újjáalakultak, és újabb turnéra indultak: az Unleashed, valamint a Morbid Angel társaságában vettek részt a Crush Jesus Christ körúton, mégpedig Steve DiGiorgio-val a soraikban, ugyanis a bőgős Sadus-beli kötelezettségei miatt nem mehetett a Humant népszerűsítő Death-szel koncertezni. 1992 telén (január-február) vonultak stúdióba Hollywood-ban, Bill Metoyer producerrel, harmadik lemezük felvételeinek okán, amely március 27-én látott napvilágot (elődjén Michael Rosen-nel dolgoztak).
Tulajdonképpen semmilyen drasztikus változást nem eszközöltek az A Vision of Misery-n, talán csak annyit, hogy a Swallowed in Black-hez képest még komplexebben, csavartabban fogalmaztak a dalszerzést illetően. Értelemszerűen súlyosak, brutálisak, lehengerlőek maradtak, egy szemernyit sem változott Darren Travis hisztérikus, acsarkodó előadásmódja, gyilkos riffeket, vijjogó szólókat penget Rob Moore-ral, Jon Allen roppant dinamikusan dobol, ellenben Steve DiGiorgio basszusfutamai sokkal dominánsabbak, mint korábban. Noha már a Human-en is letette névjegyét, igazából ezen az albumon szabadult el a keze; mindegyik számban kiemelt szerephez jut a négyhúros hangszer, elég csak a nyitó Through the Eyes of Greed-et górcső alá venni. Steve már-már jazz-es témákat játszik a dalokban, egyértelmű, hogy társaival egyetemben rengeteget fejlődött.
Nem fukarkodnak a kiállásokkal, törésekkel, váltásokkal sem: az olyan darabok, mint a Slave to Misery, a Facelift vagy az Echoes of Forever a technikás, bonyolult felépítésű nótaírást, megközelítést sugallják. Bár valószínűleg a Swallowed… lehetett a mérvadó, amikor az új tételeket megalkották, azért a Valley of Dry Bones és az Under the Knife az Illusions-re utalnak vissza. Telten, vastagon, töményen szólal meg a lemez, tehát a hangzás szempontjából sem érheti szó a ház elejét.
Miután 1992-re a thrash már nem hatott az újdonság erejével, és gyakorlatilag eltűnt, sajnos a Sadusnak sem maradt hely a színtéren. Egy nevetséges, a Cyclone-nal közösen lezavart hatállomásos turné keretén belül promotálták az anyagot, amire azonban hazaértek, kiadó nélkül találták magukat, mert a Roadrunner nemes egyszerűséggel kirúgta őket. Mindemellett további akadályok merültek fel működésükkel, létezésükkel kapcsolatban, Steve Digiorgio-t ugyanis Chuck Schuldiner újfent elcsábította a Death-be, hogy a basszusbűvész a soron következő albumon, az Individual Thought Patterns-en csillogtassa meg a tudását. Ráadásul a Sadus leállását csak tetézte, hogy Steve egyéves turnéra indult a Death-szel. Pár klubbulira ugyan még visszatért társaihoz, de mielőtt egyéb eredményeket értek volna el, Rob Moore dobbantott. Ők pedig, ahelyett, hogy az eltávozott gitáros megüresedett helyét betöltötték volna, trióként folytatták a munkát.
Így a szintén kitűnő, Scott Burns irányításával készült, 1997-es Elements of Anger-t (1994 – Red demó, 1997 – Chronicles of Chaos az előzmények) már hármasban rögzítették, de a lemezre a nu/modern metal és a stoner-vonal felfutása idején már nem sokan voltak kíváncsiak, kis túlzással senki sem. (Ekkoriban a Sadus a holland Mascot Records-hoz tartozott, a kiadó pedig nem volt rest annyi bőrt lehúzni róluk, amennyit nem szégyellt. ’97-ben például a D.T.P. és a Certain Death demókat is forgalomba hozták.) Ezt követően már csak a Maiden America: Iron Maiden Tribute-on való szereplés (Invaders, Mask – 1999), a Live in Santiago/Chile (2005), valamint az abszolút felejthető, csalódást keltő, modern hatásokkal flörtölő Out for Blood (2006) jutott nekik osztályrészül.
Igazából utolsó anyaguk megjelenése után sem oszlottak fel (ez ügyben nem történt hivatalos bejelentés, legalábbis én nem hallottam róla), idén, augusztus 20-án pedig Darren Travis Facebook-oldalán megerősítette, hogy a Sadus új dalokon dolgozik. Az énekes/gitáros mintegy kedvcsinálóként két videót is posztolt a stúdióból, igaz, az nem tiszta, hogy Steve DiGiorgio, illetve Jon Allen is tagja-e az együttesnek, vagy új muzsikusokat állít csatasorba a zenekarvezető.
Bárhogy is alakul a Sadus sorsa a jövőben, drukkolok nekik a „visszatéréshez”, sőt egy új albumot is szívesen fogadnék tőlük, csak az ne legyen olyan értékelhetetlen, mint az Out for Blood volt. Inkább olyan, mint az idén negyedszázados A Vision of Misery.
Válasz írása