Rövid idő alatt, mindössze három éven belül járt csúcsra a death metal az undergroundban. Mire elérkeztünk 1992-be, a műfajból gyakorlatilag mindent kihoztak a bandák, amit csak ki lehetett hozni szélsőségesség, gyorsaság, brutalitás, agresszivitás tekintetében.
Gyorsan hozzáteszem, hogy a death metal színtér képviselőit – ugyanúgy, ahogy korábban a thrash esetében – el lehetett különíteni egymástól, ugyanis a holland, a brit, a svéd, illetve az amerikai – ezen belül is a floridai és New York-i – vonal jelentősen eltért egymástól. Adott volt a kérdés: hogyan, merre tovább? Ekkor jött a képbe a doom, vagyis a doom-mal kevert halálfém, amelynek legjelentősebb képviselői Nagy-Britanniában bontottak vitorlát, nevezetesen a Paradise Lost, az Anathema, a Cathedral és a My Dying Bride. (Az 1987-ben alakult holland Asphyx is a death/doom előfutárai, úttörői közé tartozik.) Ez volt az az időszak, amikor a zenekarok hirtelen újra felfedezték a Black Sabbath-ot, több reflektorfény vetült a doom metalra, a death bandák többsége pedig lassított a zenéjén (pl. Autopsy), valamint újabb death/doom aspiránsok tűntek fel, mint a kultikus státuszba emelkedett New York-i Winter, illetve Sorrow.
Rögtön azzal kezdeném, hogy a fentebb említett, Egyesült Királyság-beli kvartett tagjainak munkássága élesen elütött egymástól, még csak véletlenül sem lehet őket azzal vádolni, hogy egymást kopírozták volna, még akkor sem, hogy ha hatásaik, gyökereik valamilyen szinten hasonlóságot is mutattak egymással.
Az 1990. június 6-án, Halifaxban – amely egyben a Paradise Lost otthona is – alakult Halódó Menyasszonyomat Andrew Craighan (ex-Abiosis) és Calvin Robertshaw gitárosok, Aaron Stainthorpe énekes (ex-Sailors with Wax Wings), illetve Rick Miah dobos (szintén ex-Abiosis) hozták létre, és még ugyanabban az évben rögzítették első demójukat, a Towards the Sinister-t. Egy évvel később felpörögtek az események, mivel egyrészt Adrian „Ade” Jackson basszusgitáros és Martin Powell billentyűs/hegedűs személyeiben két új taggal bővült a felállás, másrészt egy EP-t (Symphonaire Infernus et Spera Empyrium), illetve egy single-t (God Is Alone) készítettek el.
Már ezekkel a kiadványokkal is felhívták magukra a figyelmet, azonban a köztudatba az 1992. május 22-én megjelent, a londoni Academy stúdióban felvett, Hammy, valamint a csapat által producelt és a Transfermation-ben maszterizált As the Flower Withers-szel robbantak be, egyben váltak a death/doom stílus egyik első számú képviselőivé. Amit közös nevezőként fel lehet hozni a My Dying Bride, valamint honfi- és pályatársaival kapcsolatban, az kizárólag a sötét, nyomasztó, drámai, ugyanakkor fennkölt hangulat, zeneileg azonban homlokegyenest mást képviseltek. A bemutatkozó Cathedral anyag, az utánozhatatlan, megismételhetetlen Forest of Equilibrium inkább funeral doom volt, a Paradise Lost már javába belemerült a gótikába, az Anathema pedig a gyászra, az elmúlásra, a jéghideg atmoszférára hegyezte ki muzsikáját.
Noha billentyűs hangszereket már a Paradise Lost és a Cathedral is csatasorba állított lemezein, a hegedű használatát a My Dying Bride vetette be először, nem beszélve a gyors, death metalos, a korai Benediction-t és Bolt Thrower-t idéző tempók beiktatásáról, ahogy az a Sear Me-ben és a Vast Choirs-ban is tetten érhető. További differenciaként hozható fel földijeikkel szemben, hogy jóval komplexebben, sokrétűbben közelítettek a dalszerzéshez, amire ékes példa a tíz perc fölé kúszó The Return of the Beautiful. Maximum hangulatban lehet összefüggést, hasonlóságot találni az Anathema-val (esetleg még a dallamok terén), másban nem igazán. A korong címe is önmagáért beszél: „ahogy a virág elhervad” – nem hiszem, hogy különösebb kommentárt kellene fűznöm ehhez, a szerzemények tökéletesen lefestik mindazt, amiről ez a zenekar szólt anno, és szól manapság. Az ég egy adta világon senkinek az arcára nem csal mosolyt az As the Flower Withers – mondjuk, nem hiszem, hogy ilyen szándékai lettek volna az együttesnek –; a búskomor, letargikus hangulat gúzsba köti a hallgatót, a vaskos hangzással megtámogatott végeredmény, rátelepszik a hallgatóra.
Az övék is kivételes pályafutás, mivel későbbi kiadványaikon egységesen erős színvonalat, minőséget prezentáltak, tulajdonképpen csak a 34.788%… Complete-tel kalandoztak el egy kicsit, de azután a The Light at the End of the World-del hamar visszatértek a helyes ösvényre. Egy biztos: az Aaron Stainthorpe, Calvin Robertshaw, Andrew Craighan trió biztos kézzel kormányozza a My Dying Bride szerelvényét, és remélem, hogy alaptalanok a feloszlásukról szóló pletykák.
Történt ugyanis, hogy a csapat idén törölte koncertjeit az Eindhoven Metal Meeting-en, a Madrid is the Dark-on, az Aalborg Metal Festival-on és a HRH Doom vs. HRH Stoner-en. Noha a neten ezután természetesen elkezdtek terjedni a híresztelések a csapat leállásáról, és a frontembernek egy nyilatkozatban kellett helyre tennie a dolgokat. „Szeretnék cáfolni pár nemrég felreppent pletykát, amelyek korábbi nyilatkozataink alapján a My Dying Bride végzetét valószínűsítették – szögezte le Aaron Stainthorpe. – Semmiképpen nem oszlunk fel, sőt, konkrétan éppen most is nagy erőkkel dolgozunk a következő albumon. A koncerteket azért kellett lemondanunk, mert egy komoly és félelmetes betegség támadta meg az egyik közeli hozzátartozómat, és amíg nem mutat javulást az állapota, minden időmet neki szentelem. A többiek azonban keményen dolgoznak a következő anyag dalain, amely az első lesz új kiadónknál, a Nuclear Blast-nál, és 2018-ban meg is jelenik. Ha elérkezik az idő, én is hozzáteszem a dalokhoz a saját részeimet, és mindenkit biztosíthatok: hozzánk méltó módon epikus lemez lesz!” Végszóként mi mást kívánhatnánk az új esztendőre, hogy mindez történjen is így. Ámen.
Leave a Reply