Mi mással is zárhatnám a 2017-es évet, mint egy heavy metal klasszikussal! Azért tartogattam az utolsó hétre a Manowar 1987-ben megjelent albumát, mert ha megnézzük a logónkat, a Rattle Inc. felirat után azt olvashatjuk, hogy „heavy metal magazin”, így stílusosan ennek a nagyszerű lemeznek a felidézésével köszönöm meg minden kedves olvasónknak egész éves közreműködését! Örülök a rengeteg hozzászólásnak, biztatásnak, egészséges kritikának, amit ebben az esztendőben tőletek kaptunk! Kívánom, hogy 2018-ban ez így folytatódjon.
A heavy metal kifejezés jelenthet egy gyűjtőfogalmat, amibe belefér minden ág, kezdve a hard rock-tól a black metal-ig, de használatos önálló formában is. Ha az utóbbit vesszük figyelembe, a Manowar az egyik bástyája az említett stílusnak; erőtől duzzadó, dallamos, epikus nótáik ennek a zenei műfajnak az esszenciáját képezik.
Eric Adams az egyik legjobb énekes ezen a vonalon, nélküle nem az lenne a zenekar, ami valójában: hangja védjegye a Manowar-nak. Az akkori felállásból Ross the Boss-t hallhattuk gitáron, a dob mögött pedig Scott Columbus (R.I.P.) ült. Basszusgitáros poszton a mai napig Joey DeMaio-t találjuk, aki az együttes egyik alapítója, ő a zenekarvezető és az összes nótának a szerzője a Fighting the World-ön.
Nemrég olvastam egy interjút Ross the Boss-szal, aki azt nyilatkozta, hogy addig volt az igazi a Manowar, amíg ő volt a gitáros, szerinte utána már meg sem közelítették az újabbak a régi albumok színvonalát. Ezzel a kijelentéssel biztos nem mindenki ért egyet, de tény, hogy Ross játékával rengeteget hozzátett ahhoz, hogy az amerikai banda a világ egyik legnépszerűbb heavy metal zenekarává váljon. Kiváló riffelése és szólói élményszámba mentek, ahogy ezt ezen a lemezen is tapasztalhatjuk.
Scott Columbus-t nagyon sajnáltam, amikor elhunyt, sajnos soha nem láttam őt élőben, dinamikus és erőtől duzzadó játékáról sokat olvastam korábban, el tudom képzelni, hogy a koncerteken (is) rendesen odatette magát. De elég végighallgatni ezt a korongot, nem is lehet mást feltételezni róla. Igazi fanatikus volt, aki nagyon komolyan vette a dobolást, ez volt az élete.
Amellett, hogy az együttes hihetetlen népszerű volt a nyolcvanas, kilencvenes években, sok bírálat érte őket szövegeik, fanatizmusuk és kinézetük miatt. Nem foglalok állást ez ügyben, és inkább eltekintek a külsőségektől, viszont a Fighting the World album zeneileg annyira rendben van, hogy nekem az egyik kedvenc heavy metal művem – tudom, sokan a korábbi albumaikat tartják klasszikusnak –, számomra egy megunhatatlan nemesfémötvözet.
Nem feltétlen kell minden együttes textusaiban komoly gondolatokat keresgélni, néha másodlagos a mondanivaló, így elég az, ha a zenére koncentrálunk. Mert ha az utóbbit vesszük figyelembe, bizony ez az album nagyon komoly muzikális élményt ad.
Kár, hogy csak 34 percben élvezhetjük, akkoriban nem volt jellemző a „rétesnyújtás”, de így sincs okom panaszra. Rövidsége ellenére változatos és töltelékmentes anyag. A gyönyörű lassú daloktól kezdve (Defender), az érdekes ritmusú középtempón át (Blow Your Speakers), a szélvészgyors nótákig (Black Wind, Fire and Steel) minden jelen van, de akár egy számon belül is fellelhetők különböző zenei ötletek (Carry On).
Visszakanyarodok Eric-hez, mert nem lehet őt egy mondatban elintézni. Ha az összes magasztos jelzőt elővesszük, azokat szorozzuk be százzal, és akkor a közelében leszünk annak, hogy milyen nívós énektémákat halmoz fel a dalokban. Óriási hangja van Adams-nek, nem lehet eleget méltatni tudását. Plusz emeljük az egészet négyzetre, mert ehhez hozzájön még a háttérkórus is, ami rengeteg dalban felharsan, így már nagyjából képben lehetünk a vokális részeket illetően.
Nem is tudom, melyik számot emeljem ki a sok remekmű közül. Az epikus Defender-t, amely arról is nevezetes, hogy Orson Welles – színész, rádiós, színházi és filmrendező – narrátorként működik közre benne? Egyébként ezt a nótát már 1983-ban felvették, de újra előkerült erre az albumra, egy kicsit átpofozva. Valaki szerint feleslegesen melegítették fel, de én nem bánom, hogy újra itt van.
Vagy az egyik legnagyobb harci himnuszt, a Holy War-t? Szent háborút hirdetett a Manowar a heavy metal megvédésére. Suhognak a kardok, pattog a harcba hívó dob és száll a hősöket megillető ének. Aki nem akar ebben a csatában részt venni, az menjen ki a teremből!
Legyen, mondjuk, az első, a címadó? Középtempós döngölésével olyan hatást kelt, mintha egy hadsereg vonulna, és a világ meghódítására készülne. Mi másról is szólna a dal? Remek indítás, megalapozza az ember hangulatát ez a kezdés, ami az album végére az egekig szárnyal.
Választhatnám a Black Wind, Fire and Steel-t is, amellyel zárul a lemez. Az a hasonlat, hogy szélvihar, nem elég kifejező erre a nótára. De az orkán, hurrikán is csak lágy szellőnek tűnik emellett. Iszonyat jó, ahogy a verzében Eric hangja feljebb megy, tudom is én, hány oktávot. És a refrén is odavág: egyszerű, mégis hatásos. Szeretne ilyen egyszerű refrént egy pár zenekar… Heavy metal a köbön.
Carry On. Azt hiszem, ez a nóta – ha csak hajszállal megelőzve a többit – a kedvencem. Nemrég egy péntek délutáni napon, a munkahelyemen hallgattam az albumot. Már elég fáradt voltam, a melót is befejeztem, úgy véltem, egy kis lazulás belefér. Hangerő maximálisra csavarva, és a Carry On menetelős dobütemeit kísérve ütöttem az asztalt úgy, hogy beleremegett minden. És mellé üvöltöttem, hogy „Carry on, carry on, forever carry on!”
Hát, ilyen album ez. Nem lehet kibírni anélkül, hogy az ember ne énekelné együtt a számokat a zenekarral. És a léggitár, a légdob sem maradhat el. 🙂
Folytasd, kérlek! Örökké.
Nekem ez az egyik kedvenc Manowar lemezem. Mondjuk 1982-1991 közötti összes a kedvencem, meg a Warriors of the World és a Gods of War is tetszik. De ez a lemez valamiért az Into Glory Ride mellett a legjobban a szívemhez nőtt.
Nemcsak azért mert anno 1989 táján, amikor metalos lettem, akkor régi Manowar lemezeket alig lehetett még a fekete/lengyel piacon is beszerezni (kiadói jogviták miatt a korai lemezeket csak később adták ki újra, így egyfajta misztikus köd vette körül a zenekart, hogy a korai klasszikusai mennyire nehezen beszerezhetőek), és az Atlanticnál megjelent Fighting volt az első, amit könnyű volt beszerezni. Így ez lett a Kings of Metal mellett az első Manowar albumom. Illetve erről már az MTV Headbanger’s Ball c. műsorában is folyamatosan ment egy klip. Igaz, szerintem nemcsak a lemez, hanem a zenekar egyik leggyengébb száma.
Na, de a többi szám mind ott van a kedvencek között:
Defender – az abszolút etalon.
Carry On – sokaknak nem tetszik, mert túl lágynak tartják, de nekem szintén az örök kedvencek egyike.
Violence and Bloodshed – nem a legerősebb szám, de jó kis headbangelős zúzda, főleg koncerteken (még egy kalóz koncertfelvételen is megvan ez a szám). Gyakrabban elővehetnék koncerteken.
Az utsó 4 szám olyan mintha egybefüggene és általában a Defendertől kezdve úgy is hallgatom ezt a lemezt még most a digitális korszakban is (valójában ez így 5 szám egymás után). Voltaképpen emiatt a nagy kedvenc ez a lemez: Defender – Drums of Doom – Holy War – Master of Revenge – Black Wind, Fire and Steel.
Fighting the World – nekem mondjuk szintén nem ez a kedvencem, de a zenekar rajongói millióinak igen, sőt apámnak is ez az egyik kedvenc Manowar dala a Defender és a Kings of Metal mellett. Egy igazi együtt éneklős koncerthimnusszá vált az évek során.
Ezek után a Blow Your Speakers simán megbocsátható, sőt most a nosztalgiafaktor miatt már nem is annyira szőrnyű (igazi 80-as évekbeli hajmetal hangulata van a dalnak, hogy az amcsi rádiókba beférjen)
A lemez átmenet a régi és az újabb Manowar korszak közt. Nemcsak azért mert ez volt az első nagykiadónál (Atlantic Records) megjelent lemezük, hanem mert a számok többségét 1985-ben írták, de volt amelyet még 1982-ben, viszont csak 1987-ben adták ki polírozott hangzást nyújtó digitális technológiával. Valamint ezen a lemezen már megjelent a „csináljunk egy videoklipes dalt” effektus, ami a későbbi lemezeikre is jellemző (és valamiért nekem ezek a leggyengébb számaik – de üzletileg érthető, mert a rádiókba és az MTV-be valahogy be kellett jutniuk eladni/megismertetni magukat, és akkoriban a Youtube/Spotify korszak előtt még máshogy mentek a dolgok).
Ez a lemez megosztó is egyben. Vannak, akik nagyon szeretik úgy mint én, és vannak, akik nem szeretik. Aki nem ismeri a zenekart, nyugodtan kezdhet ezzel a lemezzel, mert ha a más lemezei lesznek végül a kedvencei, azért néhány szám erről a lemezről is felkerül a kedvencei közé 🙂