Death metal-hívőknek, azt hiszem, nem kell Kam Lee-t bemutatni. Ott volt a műfaj floridai irányzatának születésénél, Chuck Schuldiner-rel (R.I.P.), illetve Rick Rozz-zal közösen életre hívta a Mantas-t, amelyben dobolt, és – Chuck mellett – énekelt. Miután nevüket Death-re változtatták, Lee egészen az 1985. augusztus 2-án kiadott, a Genocide/Repulsion soraiból ismert Matt Olivo gitárossal, valamint Scott Carlsson basszusgitáros/énekessel készített Rehearsal Tape #11-ig tartott ki Chuck mellett. Rick már korábban, az Infernal Death demó megjelenése (1985. március 9.) után viszlátot intett társainak, Lee-nél pedig a fent említett időpontban telt be a pohár, lett elege Schuldiner egójából, így fogta a sátorfáját, és a „konkurens” Massacre-be igazolt, ahová Rozz is követte. A többi pedig már (death metal) történelem.
Már a tavasszal írt Akatharta-lemezismertetőmben is említettem, hogy a magát csak szerényen a hörgés (ahogy egy interjúban megfogalmazta, a „death-vomit style vokills”) szabadalmaztatójának beállító, a Facebook-posztjai, valamint interjúi alapján roppant tuskó, arrogáns, primitív ember benyomását keltő énekes a felülmúlhatatlan From Beyond album megszületése után gyakorlatilag semmi értelmeset, korszakalkotót nem csinált. Sőt, mintha eltűnt volna a süllyesztőben.
Ez azonban csak a látszat volt, ugyanis három évvel a borzalmas Promise albumot (1996) követően hívta életre az Akatharta-t (amely eredetileg Urizen-ként indult), a 2000-es évektől pedig egy seregnyi zenekarban/projektben (Bone Gnawer, Denial Fiend, The Skeletal, valamint egy rakás, ma is aktív csapatban) vett részt. Más kérdés, hogy egyikkel sem váltotta meg a világot, a többségükkel csak demókat, EP-ket (vagy még azokat sem) rögzített.
Különösebb illúziók, elvárások nélkül álltam neki meghallgatni ezt a válogatásanyagot, amely hősünk legújabb, saját neve alatt futó projektje. Friss formációról van szó, lévén 2016-ban (vagy 2015-ben) hozta össze Lee, mégpedig az Akatharta-ból ismert Aaron Whitsell gitárossal és a norvég Brynjar Helgetun dobossal (eltekintenék azon bandák felsorolásától, amelyekben részt vesz/vett), a főnök pedig az éneklés mellett a basszusgitárt kezeli.
Rögtön az elején bevallom, hogy kellemes csalódásként ért a hanghordozó, egyben azt is hozzá kell tennem, hogy aki a From Beyond (esetleg a Mantas vagy a serdülőkori Death) brutalitását várja, bele se hallgasson, meg se vegye az amúgy 100 példányban napvilágot látott anyagot. Nem tévedés, emberünk stoner/doom metalt (Black Is My Soul, 7 Deadly Sins) prezentál, itt-ott horror/punk hatásokkal fűszerezve, azonban mindezt nagyon jól csinálja. Mi több, helyenként dallamos éneket (legalábbis megpróbál az lenni), illetve szövegmondást vet be, amivel aztán végleg kivághatja a biztosítékot a death metal rajongóknál.
Köztudott, hogy Kam óriási Hellhammer/Celtic Frost-fanatikus, legfőbb inspirációja Tom G. Warrior, így például a Hate like Hell-Fire, illetve a Scary ennek a szellemében íródott, mintegy tisztelgés a svájci legenda előtt. Amire viszont én kaptam fel a fejem, az az orgonát (ha jól hallottam) is felvonultató, lebegős, a ’70-es évek világát idéző, a végén enyhe elektro-t tartalmazó That 1984 Itch!, valamint a borult hangulatú, Trouble-os riffeléssel felvértezett One Without Gods.
Mielőtt azonban bárki is megbotránkozna azon, hogy Kam esetleg megtagadta a múltját és eltávolodott a death metaltól, elárulom, hogy – vélhetőleg újrarögzítve – négy Massacre-őskövület (Aggressive Tyrant, Clangor of War, Infestation of Death, Perpetual Domination – ezeket amúgy tavaly demó formájában, Massacred címmel is megjelentette) is felkerült a korongra, illetve a We Are the Things That Were and Shall Be Again is a death metalos oldalt erősíti, a végén pedig rejtett nótaként egy nagyon korai Death-zsenge, a Witch of Hell hallható.
Ha nem is izgalmas, de módfelett érdekes ez a kiadvány, amely Kam zenei érdeklődési területét fedi le. Komolyan mondom, sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam.
Leave a Reply