Tudjuk jól, hogy a 70-es évek végén, 80-as évek legelején kibontakozott N.W.O.B.H.M. mozgalom egyik vezérhajójává az Iron Maiden vált, akik mellett egy egész sor zenekar tűnt fel az idő tájt. Judas Priest (igaz ők addigra a British Steel-lel már letették a névjegyüket az asztalra), Saxon, Motorhead, Girlschool, Raven, Jaguar, Angel Witch, Diamond Head stb. A kritikusok által jobbára csak lesajnált bandák egy csapásra kisöpörték a punkot a köztudatból, és indítottak el egy zenei forradalmat.
Ahhoz, hogy az együttes kinője magát, majd később világuralmi pozíciót vívjon ki magának, mindenképpen a kompromisszummentességet teljes mértékben felvállaló, a következetes, kitartó munkában maximálisan hívő Steve Harris basszusgitáros személye kellett, aki az első perctől kezdve erős kézzel, akár diktatórikus eszközökkel irányította a csapatot. Az Iron Maiden és a Killers albumokkal indult pályafutás komoly reményekkel kecsegtetett, azonban a nagy dobás 1982-ben következett be.
Az 1975-ben alakult zenekar megállíthatatlan gyorsvonatként haladt, hiszen az 1980. április 14-én kiadott bemutatkozó anyagot nem egészen egy évvel később, február 2-án követte a Killers, a Fenevad Száma pedig 1982. március 22-én került a boltok polcaira. A legnagyobb változást ekkortájt az jelentette a már ismert, népszerű Vasszűz kötelékében, hogy az alkoholnak és drogoknak előszeretettel hódoló Paul Di’Anno-t Steve Harris, illetve Rod Smallwood menedzser kirúgták.
Valamilyen szinten megkönnyebbülést jelentett ez a lépés a csapat számára, ugyanis Harrist akkoriban azzal lehetett kihozni a sodrából, hogy Paul hangja és nyers előadásmódja miatt a punk mozgalommal hozták őket kapcsolatba. Di’ Anno helyére a komoly tapasztalatokkal rendelkező Bruce Dickinson került, aki korábban olyan formációkban fordult meg, mint a Styx (nem összekeverendő az amerikai csapattal, eredetileg amúgy Paradox-ként indultak), a Speed, a Shots, illetve a Samson, arról nem is beszélve, hogy utóbbival már három single-en és két lemezen volt túl. Mindemellett fanatikusan imádta, ismerte a történelmet, a szépirodalmat és a képzőművészetet, amelynek ő és csapata a későbbiekben a szövegek terén rengeteg hasznát vette.
1981 végétől 1982 januárjáig dolgoztak az anyagon az észak-londoni Willesden nyugodt részén megbúvó Battery stúdióban Martin Birch producerrel, és ez volt az első albuma az Iron Maiden-nek, amelyre csupa friss dal került fel. Miután a korai időszakból minden témát felhasználtak az előző két nagylemezen és a kislemezeken, tiszta lappal álltak neki a dalszerzésnek. A szerzemények felét Steve Harris egyedül írta, de bizonyos információk szerint Bruce Dickinson is belefolyt a dalszerzésbe (Children of the Damned, The Prisoner, Run to the Hills), de a szerzők között korábbi szerződései miatt nem jelenhetett meg a neve.
A lemez érdekessége még, hogy Clive Burr dobos (R.I.P.) és Adrian Smith gitáros is kivette a részét a nótaírásból (együtt követték el a Gangland-et, míg Smith a 22 Acacia Avenue-ben működött közre társszerzőként). Dave Murray gitáros is részt vett a kreatív folyamatokban: az ő keze abban a Total Eclipse című dalban volt benne, amely a Run to the Hills maxi B oldalán jelent meg.
Martin Birch mindent elkövetett annak érdekében, hogy a maximumot hozza ki a zenekarból. Barátságos volt a hangulat a stúdió falai között, de a producer sokat követelt: Dickinsonnak négy órán át kellett énekelnie a címadó dalt, mire Birch elfogadta a végeredményt. Az énekes így emlékszik vissza a munkára: „Mire Martin kinyögte, hogy oké, megvan a nóta, nem kell többet énekelnem, körülöttem már egy-két szék ripityára tört. Annyira kiakasztott a szőrözése, hogy nekiálltam szétrombolni a felszerelést,”
Az albumon Steve Harris új dalszerzési módszert alkalmazott, amely már az új énekeshez, Bruce Dickinsonhoz igazodott. Martin Birch ezzel kapcsolatban megjegyezte: „Egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy Paul Di’Anno képes lett volna boldogulni azzal a meglehetősen bonyolult metódussal, amelyben Steve akart kalandozni. Amikor Bruce beszállt, óriási lehetőségeket hozott magával az új albumra”.
A stúdiózáshoz hozzátartozik még, hogy a felvételeket, illetve a keverést öt héten belül kellett befejezniük, miután túl sok időt töltöttek el az új dalok összeállításával. Ez pedig azért történt, mert ez volt az első alkalom, hogy a nulláról kezdték el a munkálatokat, nagyon kevés anyaggal rendelkeztek a pre-produkciós fázist megelőzően. Mi több, az ördögi tematikával foglalkozó címadó tétel rossz ómennek bizonyult, mivel számos balszerencsés esemény történt a banda körül: sorozatban égtek ki a villanykörték, a helyi alkalmazottak végig furcsa zajokra panaszkodtak és bizonyos berendezések is tönkrementek.
A csúcspont azonban az volt, amikor a felvételek végső stádiumában Birch autója karambolozott egy apácákat szállító minibusszal, és a javítási munkálatok pontosan 666 fontot tettek ki. „Tény, hogy történt egy csomó különös dolog a felvételek során, de ezeknek semmi közük nem volt a 666-os témakörhöz – állította Steve Harris. – Egy rakás dolog elromlott, és teljesen fel kellett újítanunk a felvételi berendezéseket, mert az első cuccok egyszerűen nem úgy rögzítették a zenét, ahogy kellett volna. De ilyesmi bármikor történhet; ezúttal egy kicsit több hasonló problémánk akadt, ennyi az egész. Martin sztorija a karambollal egyébként szintén igaz. Olyannyira, hogy ő maga kérte: kerekítsék fel azt a bizonyos számlát 667 fontra.”
Felvezetés gyanánt a Run to the Hills maxi jelent meg, 1982. február 12-én, két héttel az Iron Maiden Egyesült Királyság-beli turnéja előtt (The Beast on the Road), mintegy előszeleként a célegyenes előtti kanyarban járó albumnak, amely csak két nappal a brit túra vége előtt látott napvilágot.
Kezdjük rögtön a három, a korai Iron Maiden legmeghatározóbb tételével: The Number of the Beast (a bibliai Jelenések könyvéből /13:8/ vett hátborzongató idézettel), Run to the Hills, Hallowed be thy Name. Semmiféle kommentár nem szükségeltetik hozzájuk, a tökéletes heavy metal darabok prototípusai. Miután gyakorlatilag egy hibátlan albumról beszélünk, értelemszerűen a többi szám sem töltelék, és ugyan ez a trió toronymagasan emelkedik ki a lemezről, a komplett heavy metal műfajból, a „maradék” semmiképpen nem tartozik a futottak még” kategóriájába. Sőt, éppen ellenkezőleg!
A nyitó, lendületes, szinte speed-es Invaders, az ikertestvéreként felfogható Gangland (soha nem hangzottak el Iron Maiden-koncerten), az epikus hangulatú Children of the Damned, a fogós dallamokkal, refrénnel operáló The Prisoner, a komplex megközelítésű 22 Acacia Avenue (a bemutatkozó lemezen hallható Charlotte the Harlot folytatása, alapjait pedig Smith előző zenekarából, az Urchin-ből hozta) minden idők egyik legfontosabb lemezévé, mérföldkővé, megkerülhetetlen klasszikussá emelte a The Number of the Beast-et.
Igazából ezen az alkotáson „forrt össze” a Smith/Murray páros, galoppozós riffjeik, tempóik az együttes védjegyeivé váltak, ugyanúgy, ahogy Harris előretolt, a hangzást domináló basszusfutamai. Noha Dickinson a Samson-ban már megismertette nevét és hangját a metal világával, ezen a művön nyújtott teljesítménye révén került a legjobb metal énekesek elitjébe; a Run to the Hills végén hallható sikolyaitól minden egyes alkalommal feláll a szőr a hátamon. Szegény, megboldogult Clive Burr ekkor dobolt utoljára a bandában, játékával ő is szervesen hozzájárult a The Number of the Beast hibátlanságához.
Máig nem értem azonban, hogy a zenekarvezetőnek mi baja van a Gangland-del, utóbb ugyanis az alábbiakat nyilatkozta: „Rossz dalt választottunk a maxi B oldalára. Azt gondolom, hogy ha a Total Eclipse került volna fel a lemezre a Gangland helyett, sokkal jobb lett volna a végeredmény”. (Miután sok anyaguk jött össze, választaniuk kellett a két darab között, hogy melyik menjen az albumra és melyik a maxira.) Mindezt megfejelve Harris még hozzátette, hogy az Invaders nem volt elég jó, „valami jobbal kellett volna helyettesíteni, csakhogy akkoriban nem volt semmink, amivel kicseréljük”.
A lemez borítója is óriási feltűnést keltett, hiszen az ördögöt bábosként mozgató borítógrafika és a lemez címének hallatán Amerikában sátánizmussal vádolták a zenekart. A legendás, Derek Riggs által festett képen egy bábfiguraként táncoltatott ördög látható, aki maga is táncoltat egy kisméretű Eddie-t. Bigott vallási fanatikusok egy csoportja tüntetésképpen egy halomnyi albumot elégetett. A lemez turnéján, a bulik előtt rendre megjelentek a keresztekkel felvértezett tiltakozók, akik bőszen osztogatták „a fiatalokat megrontó brit sátánistákat” ostorozó szórólapjaikat.
Amikor kijött az album, nagy meglepetésre nemcsak a megjelenés hetében, de a rá következő héten is vezette a brit eladási listát, a világszerte eladott 7 millió példány pedig önmagáért beszél.
Ez volt tehát az a pont, amikor az Iron Maiden szupersztárrá, a heavy metal egyik alapcsapatává vált. Nem térek ki arra, hogy ezt követően milyen pályát futottak be, azzal mindannyian tisztában vagyunk, mindenkinek megvan a maga kedvenc Maiden-lemeze, periódusa, de hogy a The Number of the Beast a magnum opusuk, az szinte biztos. „Woe to you, Oh Earth and Sea…”
Leave a Reply