Kétségtelen, hogy a jövő év egyik, szerintem mindannyiunk által várt kiadványa az új C.O.C. album lesz, de aki addig nem bírja ki, annak itt van a csapat eddig kiadatlan felvételeit tartalmazó anyaga. Nem ám, csak viccelek.
Pedig lehetne akár az is. Ez a szóban forgó spanyol alakulat ugyanis olyan parádésan sajátította el a Deliverance-korszakos C.O.C. zenei világát (igen, hatalmas kópia, és akkor mi van?), hogy az egyszerű földi halandó metalos simán rásüti, hogy ez bizony az észak-karolinai maestrók legújabb produktuma. Miután Facebook-oldalukon anyanyelvükön olvashatók róluk a legfontosabb információk, kénytelen voltam más fórumokon utánuk néznem, de csak egy helyen (a Twittert, a Bandcamp-et hagyjuk) bukkantam rájuk.
2007-ben alakultak Madridban, a tagságot Big Mario énekes, Óscar „Pi” Martin dobos, Mario „The Scottish Redneck” Sánchez és David „Gelsführer” Suárez gitárosok, valamint Jaime „Homer” Díaz basszusgitáros alkotják, jelen alkotásuk pedig a harmadik a diszkográfiájukban. Amit még kiderítettem róluk, hogy első lemezüket (Eleven Roads to Hell – 2011) hárman (Pi, Big Mario, Mario Sánchez), második anyagukat (A.M.M.O., A Motherfucking Mayhem Overdose – 2012) négyen (Homer nélkül), idei termésüket viszont már kvintettként rögzítették.
Tulajdonképpen egyfajta tribute to C.O.C.-ként aposztrofálható a korong, kezdve a zsíros, húzós riffektől, a lendületes ritmusoktól Big Mario egy az egyben Pepper Keenan-t idéző hangjával bezárólag, azonban nem lehet ezért rájuk haragudni, mert első hallás után belecsavarodik az ember az alkotásba. Feltéve, ha az anyazenekar nagy rajongója. És igen, Pepper-ék simán követelhetnének komoly jogdíjakat az olyan tételekért, mint a nyitó, instrumentális Call of the Swamp, a Never Too High, a March of the Witch vagy a Trust, de hát – elnézést kérek – ki nem szarja le? Fontos hangsúlyozni az első dalban látható „swamp” szót, ugyanis a C.O.C. mellett a Louisiana-i mezőny sem hagyta őket hidegen; feltételezem, óriási Down-hívők, ahogy az a Same Old Story-ban hallható, vagy ha úgy tartja kedvük, akkor a Soundgardent is megidézik (The Whorehouse).
S ha már a Down szóba került, gondolom, nem véletlenül tették fel a Bury Me in Smoke feldolgozását a korongra, amely mellett a Roadhouse Blues (The Doors) és a Neon Knights (Black Sabbath) interpretációi hangzanak még el – a lemez limitált példányszámban készült verzióján. A végeredményt a koszos, nyers, életerős hangzás koronázza meg, abszolút zsigeri, feelinges, amit és ahogy csinálnak.
Nem tagadom, amióta meghallgattam ezt a művet, folyamatosan lelkesedem értük, és folyamatos késztetést érzek arra, hogy minél gyakrabban hallgassam. Másolás ide, eredeti ötletek, elképzelések hiánya oda, a Rest in Riffs (mekkora cím!) egy meggyőző anyag, s számomra egyben az idei év egyik legjobb albuma.
Leave a Reply