Tudjuk jól, hogy a ’80-as évek második felében Svédországban óriási death metal robbanás történt. Ebben a folyamatban a főszerepet Stockholm és vonzáskörzete játszotta, a város számított az új zenei jelenség katalizátorának, tulajdonképpen ott honosodott meg a Leif „Leffe” Cuzner (a Nihilist gitárosa volt – R.I.P.) által „feltalált” láncfűrész-jellegű gitárhangzás. Nihilist (amelyből az Entombed és az Unleashed lett), Treblinka (később Tiamat-ként folytatták), Carnage, Dismember – csak hogy a legnagyobbakat, a legmeghatározóbbakat, azaz az úttörőket említsem, de a göteborgi Grotesque nevét (romjain az At The Gates szerveződött) sem szabad ebben a vonatkozásban elfelejteni.
Sohasem fogom viszont megérteni, hogy az 1984-ben, Visby-ben alakult Grave (később a svéd fővárosba tették át székhelyüket) miért nem tudott az Entombed/Dismember/Unleashed nevével fémjelzett magasságokba emelkedni. (A ’80-as évek elején egy másik Grave is létezett: a Haparanda-ból származó alakulat 1983-ban jött létre, egy single és egy demó fűződik a nevéhez.) Holott talán a legrégebbi svéd death metal zenekarnak számítanak, és valószínűleg Nicke Andersson-éknak még eszükbe sem jutott, hogy hangszereket vásároljanak, amikor a banda már javában a próbateremben töltötte az idejét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak 1988-ban vették fel a Grave nevet, azt megelőzően több elnevezést is kipróbáltak, többek között a Rising Power-t (1984–1985, az ACD/DC Flick of the Switch lemezén található dal alapján), a Destroyer-t (1985), az Anguish-t (1985–1986), a Corpse-ot (1986–1988, ezen a néven ’86-ban rögzítették a Black Dawn demót), valamint a Putrefaction-t (ami egy side projektjük volt, a Painful Death demó fűződik ehhez a névhez – 1989).
Miután az Ola Lindgren gitár/ének, Jörgen Sandström gitár/basszusgitár, Jonas Torndal basszusgitár (1989-ben csatlakozott társaihoz) és Jens „Jensa” Paulsson dob alkotta „színtársulat” rátalált a legmegfelelőbb zenekarnévre, nagyon komolyan belevetette magát a munkába, az underground sűrűjébe, ami további demók formájában manifesztálódott: Sick Disgust Eternal – 1988, Sexual Mutilation, Anatomia Corporis Humani, Promo 1989 – mindegyik 1989-ben látott napvilágot. Ezt követően egy kicsit pihentek, majd két évvel később újra begyújtották a rakétákat, ugyanis az 1991-es esztendő különösen termékeny volt számukra. Az abban az évben rögzített promóciós felvételük révén igazolta le őket a Century Media, amely nem habozott sokáig az együttest promotálni, segíteni, hiszen piacra dobták a Tremendous Pain 7” EP-t, felkerültek a kiadó égisze alatt napvilágot látott In the Eyes of Death válogatásra (Eroded, Putrefaction Remains), illetve megjelentették bemutatkozó anyagukat, az Into the Grave-et (ezen kívül az apró, holland Prophecy istálló egy split korongot – Grave/Deviated Instinct/Devolution – is forgalomba hozott).
Már a debütáló alkotáson is nyilvánvaló volt, hogy a Grave semmiképpen sem az Entombed-ot majmoló hordák számát akarja gyarapítani; a láncfűrész-gitárhangzás helyett egy vaskosabb, töményebb megszólalással vértezték fel nótáikat. Gyors, középtempós és doom-os elemeket felvonultató szerzeményeik mentesek voltak a harmóniáktól, a dallamoktól – jobban mondva, nem annyira emelték ki azokat, illetve a dalok nem voltak annyira jellegzetesek, karakteresek, egyediek, mint Lars-Göran Petrov-ék esetében –, ugyanakkor dalszerzői tehetségük elvitathatatlan volt.
Ami engem illet, amennyiben a kedvenc Grave-albumomról faggatnak, minden kétséget kizáróan a You’ll Never See…-t nevezem meg. Mégpedig toronymagasan. Na jó, azért annyira nem, mert az Into the Grave is szenzációs lett, és a csapat nem igazán adott ki fércmunkát a kezei közül, a minőségre esetükben soha nem lehetett panaszkodni. Változás mindössze a legénység összetételében következett be, lévén, hogy Jonas Torndal távozott, így a basszusgitáros pozícióját Jörgen Sandström vette át. A muzsikában, a soundban, a dalok színvonalában azonban semmi forradalmian újítónak számító dolog nem történt.
Noha mindkét alkalommal (Into the Grave, You’ll Never See…) a Sunlight-ban dolgoztak (amely egészen a Back from the Dead albumig az „otthonuk” maradt; a Fiendish Regression-t az Abyss-ben rögzítették, az As Rapture Comes-tól kezdve pedig saját stúdiójukban, a Soulless-ben készítik lemezeiket) Tomas Skogsberg producerrel, nem igazán lehet rájuk sütni a már fentebb említett Entombed (illetve Dismember) másolást.
Lendületesen, agresszíven indul a lemez a címadó tétellel, felvértezve a már fentebb említett, a zenekarra vonatkozó összes jeggyel, és ez egészen a végéig jellemzi az anyagot. Különösen a doom-os váltásokat emelem ki, ezeknek mestere az együttes. Tulajdonképpen spórolósnak is tekinthetjük az anyagot, ugyanis a nyolc számból öt volt friss, hiszen a Severing Flesh-t a Painful Death, a Brutally Deceased-et az Anatomia Corporis Humani, a death metal műfaj egyik, a csapat pedig abszolút legjobb darabját, a Morbid Way to Die-t pedig a Sexual Mutilation demóról emelték át – nüansznyi változtatásokkal. Ezt a jó szokásukat az elkövetkezőkben is megtartották, lévén, hogy mindegyik albumukra tettek fel egy-egy nagyon régi nóta újrafelvett változatát.
Sem a dalokba, sem a hangzásba nem lehet belekötni: ennek a bandának sokkal többre kellett volna vinnie annál, mint amit elért az évek folyamán. Sosem fordítottak hátat szeretett műfajuknak, sosem kísérleteztek vagy tömték tele muzsikájukat stílusidegen elemekkel, egy ötéves inaktív időszakot leszámítva folyamatosan jelen voltak, dolgoztak.
Mivel nagyjából elfogult vagyok munkásságukkal kapcsolatban, azt mondom, hogy az összes Grave albumot egyaránt, egyformán szeretem. Vagyis a You’ll Never See… az abszolút kedvencem, a többi, ha csak egy hangyahímvesszőnyivel is, de alatta van. Legutóbb 2015-ben jelentkeztek hanghordozóval, úgyhogy éppen itt lenne már az ideje annak, hogy jövőre új koronggal kedveskedjenek rajongóiknak, illetve a death metal fanatikusoknak.
Válasz írása