Köztudott, hogy a ’80-as években Európában a heavy metal felfuttatásában, elterjesztésében Nagy-Britannia és Németország játszotta a főszerepet, majd szép fokozatosan további országok is bekapcsolódtak a metal vérkeringésébe, Svédország, Dánia, Belgium vagy Hollandia. Értelemszerűen olyan sok banda nem érkezett ezekből az államokból, de pár meghatározó, kultikus együttest mindegyik nemzet adott a metal világának.
Ami Hollandiát illeti, olyan úttörő zenekarok jöttek létre a Benelux államban, mint a Picture, a Bodine, a Future Tense vagy az Angus, itt indult el a legelső metal magazinok egyike, az Aardschok (földrengés, tíz alkalommal rendezték meg az Aardschokdag fesztivált), a híressé vált Dynamo fesztivál, de a Rave-On Records és a Roadrunner/Roadracer is a sajtok, fapapucsok, szélmalmok, tulipánok hazájában bontott vitorlát.
Véleményem szerint Hollandia extrém metal színterével hívta fel magára a figyelmet, amely a ’80-as évek második felében kezdett kibontakozni. Érdekesnek találom, hogy a Thanatos 1984-es létrejöttét követően csak 2-3 év múlva alakultak Hollandiában extrém metal zenekarok, igaz, akkor nagyüzemben történt minden: Pestilence, Asphyx, Monastery, Sinister, Delirium, Swazafix, Evoker, Eternal Solstice, Mourning, Sempiternal Deathreign stb.
Ehhez a díszes társasághoz csatlakozott az 1989-ben, Goesban (Zeeland) felbukkant Gorefest is. A bandát Jan-Chris de Koeijer basszusgitáros/énekes, Frank Harthoorn és Alex van Schaik gitárosok, illetve Marc Hoogendoorn dobos hívták életre, akik nagy elánnal vetették bele magukat a munkába, hiszen már megalakulásuk évében rögzítették első demójukat, a Tangled in Gore-t, amelyet egy évvel később további két anyag, a Where Is Your God Now…? (megosztott album a Sinister-rel, az Acrostichon-nal, a Dead Head-del, valamint a Disfigure-ral), illetve a Horrors in a Retarded Mind demó követett. (A Tangled in Gore-hoz hozzátartozik, hogy fennállásuk után két hónappal vették fel, és az egyik legmélyebb, legelmebetegebb hangot szólaltatja meg, ami a death metalban valaha is hallható volt.)
Ezeknek a felvételeknek köszönhetően ajánlott nekik a kicsi, független, holland Foundation 2000 kiadó egy egylemezes szerződést, ennek eredményeként pedig a csapat megjelentette bemutatkozó lemezét, az 1991-es Mindloss-t. Ezt követően a Carcass előzenekaraként népszerűsítették a korongot, Belgiumban és Hollandiában adtak koncerteket, majd az év végén a Revenant-tal indultak újabb körútra European Misery fedőnév alatt (ezekről a bulikról egy háromnótás 7” EP, az 1992 legelején, a Cenotaph Records által piacra dobott Live Misery került forgalomba).
1992-ben alaposan felgyorsultak az események a formáció háza táján: egyrészt Alex van Schaik-ot Boudewijn Bonebakker váltotta, másrészt, a turnén incidensekbe keveredő Marc Hoogendoorn helyét Ed Warby (ex-Aggressor, Elegy, Impact, Tempter, Valkyrie – ebből is látszik, hogy társainál jóval több tapasztalattal rendelkezett, ráadásul klasszikus/dallamos metal közegből érkezett) vette át, harmadrészt pedig, mivel elégedetlenek voltak a kiadójukkal, a Nuclear Blast-tel kötöttek megállapodást.
Így tehát megújult erővel, akkoriban már egy komolynak számító céggel a hátuk mögött vonultak 1992. június 29.–július 24. között a Ron Konings’ stúdióba (Vrouwenpolder, Hollandia), hogy ismét Colin Richardson produceri felügyelete alatt (a keverésre a Windings Residental stúdióban, Wrexham-ben került sor) vegyék fel második anyagukat, a False-t (Ed Warby a munkálatok előtt két héttel csatlakozott a Gorefest-hez). Fontos tudnivaló még a lemezről, hogy míg a Mindloss-ra tulajdonképpen a demós szerzeményeket tették fel, addig a False kizárólag új darabokat tartalmazott.
Kezdeném a producer személyével, aki telt, durva, brutális hangzást biztosított a műnek, és eleve komoly referenciával rendelkezett, ugyanis névjegyét korábban a Bolt Thrower, valamint a Carcass albumainál tette le. Meggyőződésem, hogy Scott Burns, valamint Tomas Skogsberg mellett ő számított a szakterületén, a death metalban a legjobbnak, keresett név volt a műfajban.
Agresszíven, brutálisan kezdődik a korong a The Glorious Dead-del, amely azt jelzi, hogy drasztikus változásokat egyáltalán nem eszközöltek a debütáló albumhoz képest. Helyesebben csak egy helyen, mégpedig a dobok mögött, ugyanis Ed Warby változatosabban, precízebben, technikásabban üt elődjénél, gyakorlatilag ezen a lemezen nyújtott teljesítményével lépett a legnagyobbak közé. (Amúgy a dalt indító spoken word rész egy, a sorozatgyilkos Edmund Kemper-rel készített interjú részleteit tartalmazza.)
Az akkoriban a death metal-ba beszűrődő doom-hatások a Gorefest-et sem kerülték el, szinte mindegyik dalukat gyönyörű dallamokkal, szólókkal, doom-os váltásokkal szerelték fel, mint például a State of Mind-ot, az Infamous Existence-t vagy a From Ignorance to Oblivion-t. Azt ugyan nem lehet mondani, hogy 1992-re a holland bandák elárasztották volna az underground színteret, azért komoly tényezőnek bizonyultak, gondoljunk csak a szintén 1992-es Cross the Styx-re (Sinister), illetve a Last One on Earth-re (Asphyx). Ezek a csapatok abszolút elkülöníthetők voltak egymástól, szó sem volt arról, hogy egymást utánoznák, mindegyikük önálló karakterrel, stílussal rendelkezett.
Promóció, reklám gyanánt a csapat a Get-a-Life-ra forgatta videoklipjét, ez akkoriban death metal berkekben nem igazán volt bevett szokás; amennyire emlékeim nem csalnak, a Morbid Angel-től, a Death-től és a Pestilence-től láttam videoklipeket. Nem tudom, hogy a zenekar megérezte-e, hogy a műfajnak leáldozik, de a lemez utolsó dala, a The Mass Insanity tulajdonképpen előrevetítette a következő, már a rock ’n’ rol-lal flörtölő, 1994-es Earase-t (a kettő között a The Eindhoven Insanity koncertalbum jelent meg).
A rock ’n’ rol-los elemeket, a dallamokat jobban előtérbe tolva és a death metalos részeket megritkítva folytatta tovább útját a Gorefest; mind a már említett Earase, mind az azt követő Soul Survivor (1996), valamint Chapter 13 (1998, az egyetlen alkotásuk, amelyet nem a Nuclear Blast, hanem a Steamhammer gondozott) már lágyabb húrokat pengettek. 1998-2004 között inaktívak voltak (feloszlottak?), majd visszatérésüket követően még további két lemezt dobtak piacra, amelyekkel (La Muerte – 2005, Rise to Ruin – 2007) nem is okoztak csalódást.
2009-ben viszont végleg lehúzták a rolót (kíváncsi vagyok, mi értelme volt a 2012-es The Demos gyűjtemény kiadásának), azóta semmi életjelet nem adtak magukról, a False-t elkészítő tagságból pedig kizárólag Ed Warby van jelen aktívan a zeneiparban. Megítélés kérdése, hogy a False (és a Mindloss) klasszikusnak tekinthető-e – ami, engem illet, nem feltétlenül –, de az biztos, hogy minőségi alkotás (jó időben voltak jó helyen), rengeteg, akkoriban megjelent death metal anyagra ver köröket. Az idén 25 esztendős False-t mindig szívesen hallgatom, ahogy a debütáló korongot is, mert ezek jelentik a Gorefest eszenciáját.
D. L.
Leave a Reply