Kövessük tovább az egykori zseniális énekművész, Ronnie James Dio életútját, amelyet ebben a rovatban négy, kerek évfordulót ünneplő albumra fűzünk fel! (Eddig az 1977-es On Stage, illetve az öt évvel később megjelent Live Evil koncertalbumnak szenteltem egy-egy írást.)
Az amerikai énekes a Black Sabbath-ból való távozását követően szinte azonnal összehozta szólócsapatát, amelyet szimplán saját maga után nevezett el. Előző zenekarából a dobos Vinny Appice is vele tartott, az első Dio-felállás pedig az egykori Rainbow-s harcostárssal, a basszusgitáros Jimmy Bain-nel, valamint az ex-Sweet Savage gitáros Vivian Campbell-lel vált teljessé.
Az együttes első lendületből két kiváló (Holy Diver – 1983, The Last in Line – 1984) és egy szerintem klisésebb, és ezért felejthetőbb stúdióalbummal (Sacred Heart – 1985) ajándékozta meg a rockzene közönségét. Érdekesség, hogy bár Ronnie és Jimmy Bain is játszott billentyűs hangszereken, de csak a stúdióban, ezért a koncertekre egy plusz emberre volt szükségük. Ez a muzsikus lett Claude Schnell (ex-Rough Cutt), aki a zenekar első két turnéján még csupán a színpad szélén kapott helyet, a csapat első lemezén nem is játszik, a következő három korong kreditlistáján azonban már ott olvashatjuk a nevét.
Amikor aktívan belevetettem magam a heavy metal világába (ami az első saját fizetés, a fővárosi lemezboltok felkutatása és az első német nyelvű Metal Hammer megvásárlása idejére tehető), a rocksajtó az énekes és csapata nevétől volt hangos. Egyrészt a frissen megjelent Sacred Heart album, másrészt a Hear ‘n Aid projekt apropóján (Dio, Campbell és Bain írt egy dalt Stars címmel, amelyet számos metálmuzsikus közreműködésével vettek fel, s amelynek bevételével az Egyesült Államokban fedél nélkül maradt gyerekeket segítették.)
Kövezzetek meg érte, de akármennyire is kedveltem Ronnie-t, rendre úgy éreztem, hogy szólóalbumainak B oldala valahogy mindig gyengébbre sikerül, hogy töltelékszámokat hallgatok, amitől a produkció összértéke is csökkent a szememben. A Holy Diver-en ilyen volt a Straight to the Heart, az Invisible vagy a Shame on the Night, a The Last in Line-ról kevesebb dal tetszik, mint amennyi nem, a Sacred Heart-ot pedig – egy-két dal kivételével – egyszerűen képtelen vagyok meghallgatni.
Hogy a csapat háza táján sem volt mindenki elégedett az irányvonallal, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Vivian Campbell hamarosan búcsút intett társainak (és a Whitesnake-ben folytatta pályafutását). Ezt megelőzően azonban a zenekar több dalt is rögzített a Sacred Heart turné állomásain, amelyek aztán az 1986-os Intermission EP-n jutottak el a rajongókhoz. Az élő felvételeken még Campbell, az új dalban, a Time to Burn-ben azonban már a csapat új gitárosa, a Giuffria-ból érkező Craig Goldy játszott (aki ugyancsak volt a Rough Cutt tagja). A csapat negyedik albuma, az 1987-es Dream Evil már az ő közreműködésével látott napvilágot.
Egy, a szívünkhöz közel álló lemeznek egyedi íze, színe, hangulata van. Valamiért jobban szeretjük, mint az előtte megjelent vagy az utána következő albumokat. És nem biztos, hogy meg tudjuk magyarázni, hogy miért, hiszen a zenészek nem játszanak rajta virtuózabban, talán még csak nem is jobbak a dalok itt, mint a többi anyagon. Vagy mégis?
A Dream Evil jókor érkezett az életembe: még mielőtt – a Sacred Heart után – lemondóan hátat fordítottam volna Dio zenekarának. Mert hogy az 1987-es lemezen ismét jó dalok, izgalmas, erőteljes, emlékezetes nóták kaptak helyet. (Maga Goldy vagy a vele való új kezdet ígérete pumpált friss vért a zenekarba?) Az A oldal egyenesen hibátlan, a B-ről sokáig csak az Overlove-ot tartottam kiemelkedőnek, most viszont, hogy rövid időn belül többször is meghallgattam az albumot, azt mondhatom, hogy valamennyi dala élvezetes.
A kedvenceimet hadd említsem meg pár szóban! A korongot nyitó Night People-nek jó kis húzása van, a középtempós címadó nótából pedig leginkább a gitárszóló tetszik. Ezek után jön az album szerintem két legjobb dala: elsőként a pörgő tempójú, a fülbemászó, sulykolós refrénnel ellátott Sunset Superman, amely a közepén visszalassul, majd az ének szimpla dob-basszus kísérettel erősít rá a főtémára. A másik csúcspont a lírai All the Fools Sailed Away, amelyet a refrén mellett a billentyűs-betét tesz igazán emlékezetessé. A már említett Overlove pedig nemcsak a Dream Evil album, hanem az egész Dio-életmű egyik legsebesebb dala, valójában egy gyors boogie.
Említést kell még tennem a Dio zenekar szörnyfigurájáról, Murray-ről, aki az együttes első négy albumából háromnak a borítóján szerepelt; a Sacred Heart-ot kihagyta, a Dream Evil-en tért újra vissza – és búcsúzott is el ezzel a rajongóktól. A ’87-es album illusztrációján az ablakon néz be, miközben a szobában békésen alvó gyermek ágyát néhány apró, szörnyszerű teremtmény veszi körbe. A grafika konkrétan a lemez Faces in the Window című dalát idézi meg, egyébként pedig szinte az összes nóta az éjszakától, a sötétségtől való félelem témakörét járja körül.
Craig Goldy, aki inkább szólóprojektekben gondolkodott, nem sokkal a lemez megjelenését követően távozott a zenekarból (később még három alkalommal, mindannyiszor egy viszonylag rövid időszakra tért vissza a zenekar kebelére). Őt 1989-ben az akkor még csupán 18 éves Rowan Robertson követte a gitárosi poszton, ám ez nem megszilárdította, hanem éppen hogy szétrobbantotta a zenekari felállást, a következő esztendőben ugyanis Schnell, Bain és Appice is vette a kalapját.
Így aztán az énekes az újabb albumot, az 1990-es Lock Up the Wolves-t Robertson mellett már a billentyűs Jens Johansson-nal, a bőgős Teddy Cook-kal és a korábbi AC/DC-dobos Simon Wright-tal vette fel. Ezt egy kérészéletű Dio-koraszakos Black Sabbath-újjáalakulás követte – következő cikkem ebben a rovatban ennek a gyümölcséről fog szólni.
