Decemberance: Conceiving Hell (2017)

Úgy vélem, hogy a metalon belül a death/doom az az irányzat, amelyben nem a változatosság, a változatosságra való törekvés a kulcsszó. Gondoljunk csak bele abba, hogy amíg a thrash, a death, a doom (talán még a black is) annak idején (a ’80-as évek közepétől a ’90-es évek közepéig terjedő időszakot értem ezalatt) egymástól könnyedén elkülöníthető szegmenseket, színtereket hozott létre (Bay Area-i, német, techno-thrash, svéd, brit, floridai, progresszív death, epikus, funeral, tradicionális doom), addig a halál és a balsors fúziójából létrejött zene „megköti” a muzsikusok kezeit, nem ad teret a kibontakozásra, megadott keretek közé szorítja művelőit. Az Asphyx, a korai Paradise Lost, My Dying Bride és Anathema, a kultikus Winter, valamint a Sorrow fektették le ennek a műfajnak az alapjait, egyben játszottak el mindent, tehát az utánuk felbukkanó zenekarok maximum csak utánozhatják őket, sok újdonságot már nem tudnak hozzátenni az irányzathoz.

Ahogy végighallgattam a görög zenekar második lemezét, rögtön revideálnom kellett az álláspontomat. Köztudott, hogy a hellén csapatok mindig is különleges színfoltot jelentettek az undergroundban (Varathron, Necromantia, Rotting Christ, Astarte), sőt, napjainkban is léteznek igényes, nagyon jó, Hellászból származó bandák (Dead Congregation, Sacral Rage, Codedecoded, Inveracity – plusz akikről még nem tudunk, nem hallottunk). A hazánknál valamivel népesebb, területileg jóval nagyobb állam pezsgő színtérrel, nemzetközileg jegyzett, elismert együttesekkel rendelkezik, és rendszerint a nagy turnék is eljutnak Görögországba.

Ami ezt az athéni társaságot illeti, én lepődtem meg a legjobban, hogy már 1997 óta vesznek részt a földalatti metal mozgalom körforgásában. Valószínűleg nem az én hibám, hogy eddig nem hallottam róluk, lévén, hogy immár húszéves fennállásuk alatt az idei csupán a második lemezük, ilyetén módon tehát már egy albumot, illetve három demót tudhatnak maguk mögött. Ebből is látszik, hogy nem egy termékeny alakulatról van szó; ahogy régebben egy nagyon kedves barátom megfogalmazta: egy doom banda miért is kapkodjon?

Adatokkal, információkkal nem nagyon kényeztetik el a rajongókat biográfiájukban, így fogalmam sincs a jelenlegi tagság kilétét illetően (jobban mondva arról, hogy az egyes zenészek mióta játszanak a csapatban), csupán annyit sikerült kihámoznom, hogy Yiannis Fillipaios dobos/énekes a kezdetektől jelen van, és már egy sor muzsikus megfordult a Decemberance-ben. Egyvalami biztos csak, hogy a korongot ketten, Yiannis Fillipaios, illetve Yiannis Koulalis basszusgitáros rögzítették, míg Andreas Karayiannis gitáros/billentyűs/sampleres, illetve Ioanna Bitsakaki csellós kizárólag session jelleggel működtek közre.

A Conceiving Hell legfontosabb adata, hogy a négy dal 73:20 játékidőt tesz ki. Hoppá! Azonban komoly tévedésben van az, aki egy hót unalmas, befogadhatatlan anyagra asszociál, ugyanis ezek a görög legények pont arra ösztönzik az embert, hogy ássa bele magát az alkotásba. Mást nem is igen lehet tenni vele. Roppant összetett, rengeteg témával átszőtt muzsikáról beszélünk, amelyre a korai Paradise Lost és My Dying Bride volt a legnagyobb hatással. Akár progresszív, komplex death/doom-ként is jellemezhetnénk a végeredményt: sötét, borongós hangulat uralja a tételeket, a nihilt, a reménytelenséget, az elmúlás, illetve a gyász pillanatát öntötték muzsikába a zenészek.

Kiemelt szerepet kap a vonós hangszer, ahogy az az akusztikusan kezdődő, black-es gyorsulásokkal is fűszerezett Departures-ben vagy a kevés death metalos résszel megtűzdelt The Scepter-ben is tetten érhető, de a másik két szerzemény sem mézédes dallamaival, egyszerű felépítésével hívja fel magára a figyelmet. Amennyiben valaki kapaszkodót, összehasonlítási pontot keres, jelen (death/doom) színterünkről talán a finn Hooded Menace-hoz állnak a legközelebb, azonban az északi csapat rövidebb szerzeményekben (mínusz vonósok, szintetizátor) gondolkodik. Hangzás tekintetében sem lehet okunk panaszra, nagyon töményen, súlyosan szólal meg a lemez, mintegy maga alá temetve a hallgatót.

Ezt a korongot mindenképpen az idei esztendő egyik meglepetéseként fogom fel, mert megpróbálták kitágítani a death/doom határait, egyedit, különlegeset hoztak létre. Még egyszer felhívom mindenki figyelmét, hogy korántsem egy azonnal ható, habkönnyű albumról van szó, de megéri a feldolgozására szánt időt. Január elsején pedig a kiadó a The Demo Years 1998-2001 (az első két demó újrakiadása) kedveskedik majd a zenekar és a műfaj rajongóinak.

A cikk szerzője: Dávid László 728 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*