Úgy vélem, hogy a Sepultura nemcsak a brazil, hanem a komplett dél-amerikai underground metal színtér előtt nyitotta meg a kapukat a ’80-as évek közepén, második felében, magyarán a rajongók általuk ismerték meg az „egzotikus” országokból származó bandákat. Kétségtelen az is, hogy Brazília emelkedett ki a felhozatalból, hiszen a Vulcano, a Metalmorphose, a Dorsal Atlantica vagy a Ratos De Porao úttörőknek számítottak az extrém muzsikákban, amelyek hatására később olyan együttesek jelentek meg a földalatti mozgalomban, mint a Korzus, a Chakal, az Attomica, a Sarcofago, a Mutilator, az Executer, a Mystifier, illetve a Holocausto. Plusz, a Cogumelo Records is rengeteget tett a szamba országából érkezett formációk népszerűsítéséért, az undergroundban történő terjesztésükért.
A többi dél-amerikai államban csak „később eszméltek” a bandák, hiszen például a perui Mortem és Hadez egyaránt 1986-ban, a chilei Pentagram és Atomic Aggressor 1985-ben, valamint honfitársaik, a Death Yell szintén 1986-ban alakultak. Nem tudom, hogy ezekben az országokban akkoriban milyen volt a – politikai, társadalmi, szociális, infrastrukturális – helyzet, de ezek a csapatok – ellentétben a brazilokkal – a ’80-as években kizárólag demókat, próbatermi felvételeket adtak ki, bemutatkozó korongjaik a ’90-es évek derekán láttak napvilágot. Esetleg még később, lásd a chilei Pentagram (The Malefice – 2013, előtte csak válogatásalbumok jelentek meg tőlük), illetve az Atomic Aggressor (Sights of Suffering – 2014) esetét.
Rögtön lelövöm a poént: a Descent into Hell a Death Yell debütáló alkotása, tehát mintegy 31 esztendővel a megalakulásuk után dobta piacra hangzóanyagukat a Hells Headbangers. A bandát Andrés „Pulga” Herrera és Andrés „Pollo” Lozano S. gitárosok (ex-Raptor) hívták életre, akikhez 1987-ben Patricio „Bala”, „Pato Bala” Diez dobos (ex-Unholy War), míg 1988-ban Felipe Alejandro Allende „Guatiu” Núñez basszusgitáros, illetve Sergio „Galleta” Arenas énekes csatlakoztak. Két évig, 1986-1988 között Pestilence-ként működtek, ezután változtatták a nevüket Death Yell-re. (Érdekes, hogy a chilei metal élet tulajdonképpen a fővárosban, Santiago-ban centralizálódott).
A kvintett mindössze 1991-ig létezett (ha nem tévedek, annak idején a negyedik Feszültség fanzine-ben lehetett róluk olvasni), ez idő alatt pedig egy demót (Vengeance from Darkness – 1989), egy, a finn Beherit-tel közös split EP-t (1991), valamint a Morbid Rites 7” EP-t (1992) készítették el. Utóbbi anyag furcsasága, hogy már a feloszlásuk után, a Seraphic Decay Records labeljének számító Skin Drill Records égisze alatt került forgalomba, és a demó négy nótája közül három hallható rajta.
Miután szögre akasztották hangszereiket, gyakorlatilag „kivonták magukat a forgalomból”, azaz zeneileg teljesen inaktívak voltak, mígnem öt évvel ezelőtt, 2012-ben mindenféle előzmény nélkül a visszatérés mellett döntöttek. (2007-ben, mintegy figyelemfelkeltés gyanánt, a Nuclear War Now! Productions piacra dobta a demót, és egy 1990-ben, a santiagói Sala Lautaro-ban rögzített koncert felvételét tartalmazó Morbid Rites gyűjteményes anyagot). Bala kivételével az eredeti tagság jött újra össze Jano (Praise the Flame, ex-Insorcist, Megiddo) dobossal kiegészülve, akit egy évvel később Marco Antonio Iribarren (jelenleg Goebbel néven az Alastor-ban is érdekelt, korábban az Abominatio-ban, az Animus Mortis-ban, a Godagainst-ben és az Unbowel.ben játszott) váltott fel.
Eddigi mérlegük (újraindulásukat követően) két megosztott 7” EP-ben (a honfitárs Atomic Aggressor-ral – 2013, illetve a perui Morbosatan-nal – 2016) manifesztálódott, a Descent into Hell-t pedig augusztus közepén adta ki a Hells Headbangers. Kis túlzással a „Chile válasza a Morbid Angel-re” skatulya húzható rá a csapatra, ugyanakkor hozzáteszem, szó sincs arról, hogy a lemez bármelyik Morbid Angel klasszikust is megszorongatná vagy porig alázná, csupán a hatások egyértelműségéről van szó. Illetve arról, hogy a Death Yell is a technikás oldaláról közelít a death metal felé, arról pedig már nem is beszélek, hogy öreg motorosok lévén, sok újdonságot már nem lehet nekik mutatni. (Megjegyzem, hogy a 2007-es kompiláción élő verzióban hallható az Atheist alapvetésének, a Piece of Time-nak egy igen jól sikerült feldolgozása).
Gyors, technikás, itt-ott váltásokkal megspékelt muzsikáról van szó (pl. Soulless, Cities of the Nazarene, Healing by Blood), amely magán hordozza az Altars of Madness groteszk hangulatát, bizarr dallamait (Macabre Fuckfeast), valamint egy instrumentális, összekötő tétel (Purging Demons) is elhangzik. Mindezt vastag, erőteljes, intenzív hangzásba ágyazták.
Öregember nem vén ember, ahogy a mondás tartja: a chileiek produkcióján nyoma sincs a fáradtságnak, sápadásnak, meggyengülésnek, a mintegy 31 év elteltének, ma is lelkesen, fiatalosan nyomják szeretett stílusukat. Tény, hogy nem tartoznak a legnépszerűbb, legkultikusabb underground formációk közé, ugyanakkor megérdemlik az ismételt figyelmet, reflektorfényt, mert nagyon jól sikerült ez az album.
Leave a Reply