Jó néhány év eltelt Iggor Cavalera Sepultura-ból való távozása óta, és még több Max Cavalera lelépésétől számítva, de ha rágondolok, a sztori még most is a legrosszabb brazil szappanoperákat juttatja eszembe. Nem szerettem soha ezekkel a dolgokkal foglalkozni, szerencsére azóta kicsit lehiggadtak a kedélyek; a Sepultura is járja a saját útját, és a Cavalera tesók is elindultak valamerre. Egy ideje Max a Soulfly együttesével kalandozik a metal birodalmán belül, Iggor tovább húzta az anyabandában, és miután kiszállt onnan, összefogott bátyjával – mivel végre kibékültek –, hogy Cavalera Conspiracy néven ismét együtt alkossanak.
Mennyire számít az, ha az ember folyamatosan rossz kritikákat olvas egy zenekar albumairól? A Soulfly kapott hideget-meleget, el is vették a kedvemet attól, hogy belehallgassak bármelyik lemezbe is. Nem jó stratégia, mert az ember higgyen csak a saját fülének, de ha mindenhol rosszat olvas az éppen aktuális lemezről, egyre kevésbé érez késztetést arra, hogy megismerje a szóban forgó művet. A Cavalera Co. sem kapott túl sok elismerést, így bevallom őszintén, az utolsó olyan lemez, amelyet meghallgattam Max szereplésével, az a Sepultura Roots lemeze volt.
De most eljött a pillanat, erőt vettem magamon, és betettem a Psychosis-t. Majd egyre többször. Aztán azt mondtam magamban, hogy történt, ami történt, félre minden előítélettel, ez az album igenis jó!
Még mindig sok Sepultura rajongó van, aki visszasírja a klasszikus felállást – ami érthető is –, de ha ez nem is fog összejönni, bátran hallgassa meg a Cavalera testvérek legújabb művét, mert engem a legjobb Sepultura pillanatokra emlékeztet ez a korong, viszont mégsem nevezhető önismétlésnek. Butaság is lenne azt a korszakot egy az egyben lenyúlni, csak meríteni kell a legjobb pillanatokból, mint ahogy ezt teszik is a Cavalera fiúk. Talán a tesók is érezték, hogy most végre vissza kell találni a gyökereikhez, és egy olyan dalcsokrot kell átnyújtani a rajongóknak, amelynek hallatán mindenki elégedetten bólinthat. Persze, biztos nem minden ős-Sepultura fan fogja keblére ölelni, de megvan rá az esély, hogy sok csalódott embert visszacsábítsanak Iggorék.
Intenzív, élettel teli és harapós a Psychosis, ami nem csoda, hiszen ezek a zenei stílusok jelennek meg: thrash metal, death metal, hardcore, ipari zene. Olyan érzésem van, mintha már régóta vártam volna erre a lemezre, jólesik hallgatni a zúzást, és mondom ezt annak ellenére, hogy egy darab Soulfly dalt sem ismerek, az Inflikted albumot pedig csak egyszer pörgettem végig – azt is csak azután, hogy lement párszor a Psychosis.
Nincs lacafacázás, már ahogy az album kezdődik, az rögtön egy felturbózott úthenger támadásával egyenértékű. Az Insane-ről van szó, ami kegyetlenül odavág gyors tempójával, dinamikus riffelésével és Max durva énekével. Később azért nem csak gyors dalokat hallhatunk, de a középtempós részek, lassú kiállások is mind odapirítanak, annyira szigorúak.
Minden nóta tele van dühvel, agresszióval, frusztrációval, ez a számcímekből is egyből kiolvasható. Igaz, ez nem annyira meglepő egy Cavalera Conspiracy lemezen, mivel sosem volt jellemző az énekes/gitárosra a vidámkodás, a lagymatag dalszövegek fűzése, mert mindig is a társadalmi problémák, az emberi élet negatívumai és hasonló „nyalánkságok” képezték Max gondolatvilágának alapját, legyen szó Sepultura-ról, Soulfly-ról, vagy Cavalera lemezekről. Viszont bennük van a remény, az optimizmus, ami bizakodásra adhat okot, és ez jó.
Az album első fele többnyire a thrash/hardcore jegyében fogant, az ötödik daltól (Crom) kezdenek bekúszni az indusztriális elemek, a Hellfire egyenesen olyan, mint egy belassult Ministry, de a Judas Pariah számot egy kis Blackacidevil (Danzig) fuvallat is megérinti. Viszont mégsem érzem azt, hogy plágiumról lenne szó, de ha az is, megbocsátom a tesóknak, mert nekem nagyon tetszenek ezek a nóták, sőt, ezt a középső szakaszt érzem a legerősebbnek.
A főcímdal pedig mindentől elüt, érdekes hangulat uralja, erre mondják, hogy olyan „utaztatós”. Egy kis effektezés, samplerezés is belefért, egy picit oldja a feszültséget – bár ez sem egy könnyed nóta.
Szóval, még változatos is az album, ami további pluszpontokat von maga után. Iggor nem felejtett el dobolni, a bratyó riffel és üvölt ezerrel, Marc Rizzo pedig igen színvonalas szólókkal villog. Ráadásként egy igényes borítót is nézegethetünk, ami Sallai Péter munkája. Az év egyik kellemes meglepetése.
Válasz írása