Úgy gondolom, ebben az évben is bőven kijutott nekünk, metalosoknak a különböző projektek, szupergroupok produkcióiból. Nem tudom, hogy olvasóink közül eddig kinek hány ilyen formációhoz volt szerencséje az idén, de az olyan, általam hallott csapatok, mint a „régi motorosnak” számító KXM, a Black Country Communion, illetve a Sons of Apollo lemezei nekem nagyon bejöttek, mi több, utóbbi „Dávid Lászlónál Az Év Lemeze” díjat is be fogja söpörni.
A 2006-ban, New York-ban alakult Bloodclot! semmiképpen nem hívható egy kezdő tinédzsereket tömörítő alakulatnak, lévén, hogy soraiban sokat próbált és látott muzsikusok vannak. (Fontos nevük mögött a felkiáltójel, mivel Ausztráliában is létezik egy ugyanilyen névre keresztelt formáció, igaz, ők manapság már BloodKlot-ként futnak.)
John Joseph Bloodclot énekes (alias John Joseph McGowan, ex-Both Worlds, Cro-Mags,), Danny Schuler dobos (ex-Biohazard), Rick Lopez basszusgitáros (ex-Merauder, The Casualties, jelenleg Coldsteel), Scott Roberts (ex-Cro-Mags, Biohazard, manapság – újra – The Spudmonsters) és Eric Klinger (ex-Drop Dead, Built upon Frustration, Pro-Pain, napjainkban ő is The Spudmonsters) gitárosok egyesítették erőiket annak idején, két évvel később önerőből kihoztak egy lemezt (Burn Babylon Burn! – 2008), azután viszont huss, eltűntek.
Az eltelt mintegy kilenc esztendő alatt nem kevesebb, mint négy basszusgitárost (többek között a N.Y.C. Mayhem-ből, az Agnostic Front-ból és a Sick of It All-ból ismert Craig Setari-t, valamint a Bad Brains-es Daryl Jennifer-t), illetve egy dobost fogyasztottak el, mígnem tavaly végre sikerült megszilárdítani a felállást: Joseph, valamint a 2014 óta a gitárosi pozíciót betöltő Todd Youth (ex-Danzig, Murphy’s Law, Gunfire 76, Warzone stb.) mellé Nick Oliveri basszusgitáros (ex-Kyuss, Queens Of The Stone Age) és Joey Castillo dobos (ex-Wasted Youth, Danzig, Goatsnake) sorakoztak fel, így az idei anyagot ez a kompánia rögzítette.
Az elődjénél három perccel rövidebb, de két dallal hosszabb albumról elég, ha csak annyit mondok, hogy az elejétől a végéig egy adrenalinbomba. De hát mit is várhatunk négy nagyon mérges, dühös „öregembertől”? Ahogy John Joseph mondja: „Az Up in Arms amolyan fegyverbe hívás, Amerika népéé és mindazoké szerte a világon, akiknek elegük van a hazugságokból, és abból, hogy a kormányok által irányított katonai, ipari szervezetek ártatlan emberek halálát okozzák, rombolnak mindenfelé, és igazságtalan háborúkat propagálnak, hogy a korrupt üzletemberek bankszámláit hizlalják”. Todd Youth hozzáteszi: „Ha megnézed, hogy mi folyik ma a világban: korrupt politikusok, háború, éhezés, a bolygó szisztematikus rombolása… A dolgoknak még azelőtt meg kellene változniuk, mielőtt túl késő lesz. Zeneileg valami olyasmit akartam írni, ami olyan érzetet kelt a hallgatóban, mint amikor én hallottam először a Discharge-ot, a Motörhead-et vagy a Bad Brains-t. Egy olyan irgalmatlan tömbjét a hangoknak, ami ugyanakkor el is gondolkodtat!”.
Hamísítatlan, vérbeli, New York-i hc/metal – ha, úgy tetszik, crossover – ötvözetet kapunk, amelyben értelemszerűen a sebességen van a hangsúly, frankó groove-okkal gazdagon átitatva. Agresszív sika-mika, gyalu, klasszikus hc/punk durvulások (pl. Fire, Kill the Beast, Kali, Life as One) és lendületes, de belassulásokkal is kísért, metal-alapú (pl. a címadó szerzemény, Manic, Soldiers of the New Babylon, You’ll Be the Death of Me) nóták sorjáznak a korongon, egy percre sincs megállás, esélyt sem adnak a hallgatónak, hogy levegőt vegyen.
Joseph teli tüdőből üvölti a szövegeket, ostorozza a rendszert, Todd Youth rifftornádót zúdít az emberre, Nick Oliveri a műfajra jellemző gyomrozó basszusfutamokat adagolja, Joey Castillo pedig a feszes, húzós dobtémákat szállítja. Ahogy ebből is kitűnik, a régi recept alapján íródtak a nóták, és az igazat megvallva, meg is lepődtem volna, ha nem azt hallom, kapom, amit a végeredmény kínál, amit a két főkolompos (Joseph és Youth – még ha utóbbi kilenc évvel fiatalabb is az énekesnél, és csak három éve lépett be) már évtizedek óta művel. Értelemszerűen pusztító hangzással vértezték fel a korongot, az egykettőre a végére érő alkotás elementáris erővel dörren meg.
Miután 2017-ben gyakorlatilag nem volt hc/metal anyaghoz szerencsém (röhej, de így van), ez a lemez nálam ebben a kategóriában a csúcs. Nagyon bejön, nagyon ajánlom, nagyon jó!
Leave a Reply