Nem értem Lee Dorrian-t, hogy miért oszlatta fel a Cathedral-t. Egy underground szinten jól működő, sikeres, gazdag diszkográfiával rendelkező csapatról volt szó, és ez az ember beszüntette ennek a zenekarnak a ténykedését. Lee szerencsére nem sokáig üldögélt a babérjain, menet közben valószínűleg rájött, hogy nem bírja ki zenélés nélkül, így aztán összerántotta a With the Dead nevű formációt.
A zenekar 2014-ben még trióként jött létre: Dorrian mellett Mark Greening dobos (ex-Electric Wizard, ex-11 Paranoias, jelenleg Dead Witches, Ramesses) és Tim Bagshaw gitáros/basszusgitáros (ex-Electric Wizard, ex-Ramesses, manapság Serpentine Path) alkotta a tagságot, és ők is rögzítették első, a zenekar nevét viselő lemezt. Idén már a második hanghordozóval jelentkeztek, azonban a felállásban némi változás következett be. Egyrészt Mark Greening helyét Alex Thomas (ex-Bolt Thrower, ex-Earl Shilton) vette át, másrészt Tim Bagshaw innentől csak a gitárokért felel, mert Leo Smee személyében (Lee egykori harcostársa a Cathedral-ban, de ezen kívül megfordult a Firebird-ben, a Trespass-ban, jelenleg pedig az Age of Taurus sorait is erősíti) új basszusgitáros került a bandába.
Az teljesen egyértelmű, hogy Lee-nek esze ágában sem volt a Cathedral világát lekopírozni; a With the Dead esetében nem beszélhetünk a 70-es évek hatásairól, ugyanis sokkal súlyosabb, sötétebb, hogy ne mondjam, borultabb muzsikában utaznak. Ráadásul, ahogy az a frontember közleményéből kiderül, nem is volt túlságosan jó passzban az eltelt időkben. „Az első lemezt a lehető legsúlyosabbnak szántuk, de akkor mi jöhet utána? – mondta Lee. – Csakis az, hogy a következőt még súlyosabbra csinálod. Pontosan ez volt a célunk: hogy még zúzósabb legyen. De ahhoz, hogy ez sikerüljön, magadat is össze kell zúznod, és az utolsó pár évem tényleg elég lélekrombolónak bizonyult. Rengeteg személyes szarságon mentem keresztül, hihetetlenül sok kibaszott szar dolog történt a magánéletemben, és mások magánéletében körülöttem. Mindaz a düh, amit ezen az albumon hallasz, nagyon is valóságos. Az első Cathedral album óta nem éreztem magam ennyire illúziókat vesztettnek az élettel és az engem körülvevő világgal kapcsolatban. Jövőre 50 éves leszek, és elvileg, ahogy öregszem, úgy kellene lenyugodnom, de miért is? Nem érzem úgy, hogy okom lenne lenyugodni. A világ egyre rosszabb, az atmoszféra egyre fullasztóbb, az emberek szarul bánnak egymással, és minden tele van negativitással. Hogyan lehetne ilyen körülmények között lehiggadni? Abban a kitüntetett helyzetben vagyok, hogy egy ilyen zenekarban játszhatok, szóval minek baszakodjak? With The Dead a nevünk, doomot játszunk, szóval miért kellene lehiggadnunk? Színtiszta nihilizmus vagy semmi!”
Igen, ez az album rettentő zúzós, súlyos, lehangolt és tüskés, amely csupán egy dallal, ám 24 perccel hosszabb elődjénél. Az anyag az első Cathedral album, a felülmúlhatatlan Forest of Equilibrium és az Electric Wizard munkásságának szimbiózisaként aposztrofálható. A gitár- és a basszusgitártémák, azok hangzása (a felvételek az Orgone stúdióban készültek) egyértelműen az Elektromos Varázslót idézik, a lassú, vontatott tempók, a gyászos hangulat, a lehangoltság pedig a már fentebb említett Cathedral lemezre utalnak.
Példaként elég megemlítenem a közel 9 perces Cocaine Phantoms-t, a 10 és fél perces Watching the Ward Go By-t, illetve a záró, 17 és fél perces CV1-et, és egyből mindenki előtt világos lesz a kép a muzsikát illetően. Ugyanakkor az anyag nem éri el egy funeral doom alkotás sivárságát, monotóniáját, az embert az öngyilkosságba kergető hangulatát, sötét atmoszféráját, annál egy fokkal „vidámabb” a történet.
Doom-fronton ebben az évben sem lehetett okunk panaszra, rengeteg kiváló mű jelent meg ebben a stílusban, azonban a With the Dead művénél komorabb, zordabb, depresszívebb anyag nem. Miután Lee Dorrian-, illetve Cathedral-fanatikusnak vallom magam, a végső pontszám nem képezheti vita tárgyát.
Leave a Reply